Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Selmeczi Kovács Attila: A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben
A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben 233 különösen a búzát a vetés előtt rézgálic oldattal mcglocsolták-amint mondták -pácolták, hogy ne legyen üszögös a termés. A vetéshez nagyméretű vászonlepedőt, vetőruhái, abroszt kötöttek a nyakukba, olyan módon, hogy a jobb kezük felől nyílást hagytak rajta. A vetőruhába egyszerre egy véka (20-25 liternyi) vetőmag fért el. Nagyobb terület bevetésekor a vetést végző férfit a maghordozó (asszony vagy gyerek) követte, aki a szekéren álló vetőmagos hordóból füles faedénnyel, a vékával cipelte a magot a vető után. A vető jobb kézzel szórta el a magot minden lépésnél, amint mondták, két lábra vetettek. Amikor jobb lábbal kiléptek jobbra, bal lábnál bal felé lendítették félkörívben a karjukat. „Az ujja között vetett az ember, az ujjával széjjeszteni köll a magot" (Monoszló). 24 A nagyobb kiterjedésű, szélesebb földön a szántás irányára merőlegesen szórták el a magot, hogy jobban megtapadjon a barázdák között. A keskeny földeken viszont a barázda irányát követték. A vetőgép meglehetősen lassan honosodott meg ezen a vidéken. Ugyan némelyik faluban az 1910-es évek közepétől megjelent egy-egy nagygazda földjén, azonban a középbirtokosok még a harmincas években is ragaszkodtak a kézi vetéshez. A nagyobb terület bevetéséhez többnyire egymástól kérték el a vetőgépet, de a kisebb parcellákon, egyenetlen, lejtős földön a legutóbbi időkig kézzel vetettek. 2 5 Ezért is tartották, hogy kézzel gyorsabban ment a vetés (Monoszló). Azt azonban egyaránt elismerték, hogy a vetőgéphez kevesebb szem kellett, és egy hold föld bevetésénél legalább 20 kg vetőmagot takaríthattak meg. Mindszentkállán pl. egy magyar holdra (1200 négyszögöl) a vetőgéphez 110-120 kg, a kézi vetéshez 130-140 kg magot számítottak. 2 6 A vetőgép használatának másik előnyét a vetés egyenletességében látták, ugyanis a vetőgép csövei a magot a talajfelszín eltéréseitől függetlenül egyforma mélyre juttatták, a csoroszjája pedig betakarta a magot. így a vetés biztonsága is jóval felülmúlta a kézi vetést. A vetőgéphez ökör- vagy lófogatot egyaránt alkalmaztak, bár a lovak gyorsaságuk miatt előnyösebbnek bizonyultak, ezért a nagyobb gazdaságokban rendszerint lovat fogtak a vetőgép elé. A gépi vetés két ember munkaerejét igényelte, egyik vezette az állatokat, a másik a gép után ment, és figyelte a vetőcsöveket. Ha netán valamelyik eldugult, megállították a gépet, és a csövet kitisztították. A nagygazdák egyszerre 2-3 géppel vetettek, melyek egymás mellett haladtak. A gépi vetés eleve egyenletesebb talajfelületet kívánt meg, amelyen könnyebben haladhatott a gép. Az eldolgozatlan barázdákon, rögös szántáson a gépet nem lehetett megfelelően kihasználni, ezért a géppel való vetés előtt mindig elvégeztek a fogasolást. Tehát a gépi vetés azt a lényeges agrotechnikai változást hozta magával, hogy a szántás utáni azonnali fogasolás általánosan alkalmazott gyakorlattá vált a hagyományos eljárásmóddal szemben. 2 7 Amíg a kézi vetés utáni fogasolás a magtakarás szerepét töltötte be, a gépi vetés esetében a vetés utáni másodszori fogasolás inkább a felszín további egyengetését, porhanyítását szolgálta. A különösen rögös, száraz talajon azonban a fogasolás nem járt kellő eredménnyel, ilyenkor rákényszerültek a honttörésre. Balta vagy fejsze fokával verték szét a nagyobb rögöket a szántás után, mielőtt a vetésre sor került. Különösen aszályos időben kellett végezni ezt a fáradtságos munkát, amikor a nagy hantok miatt nem tudtak fogasolni. Mindenütt törekedtek arra, hogy a vetőre szántott föld ne száradjon ki, ezért a szántás után közvetlenül elvégezték a kézi vetést, és még aznap a fogasolásról is gondoskodtak. De a vetőgépet alkalmazó nagyobb gazdák is úgy szervezték meg a munkát, hogy egy-egy földdarabon egyazon nap a szántástól a második fogasolásig minden munkával elkészüljenek. A kisebb gazdaságokban pl. délelőtt az ökrökkel szántottak, a tehénfogattal pedig fogasoltak, majd délután az ökröket a vetőgép elé fogták, aminek nyomában haladt a tehénfogatú magtakaró borona (Szentbékkálla). A hagyományos trapéz alakú fakeretes fogast két ökörrel vagy két lóval húzatták. A terjedelmes eszköz meglehetősen nagy súlya miatt nem volt szükség annak terhelésére. A rögösebb talajon azonban mindig ráálltak a fogasra, és úgy hajtották az állatokat. A nagyon rögös földön a fafogast jobbnak tartották a vasfogasnál, mert erőteljesebben „szétmarta" a rögöket. Hátránya viszont, hogy hamar megtorkollott, vagyis maga alá tömörítette a nagy rögöket, és megakadt. Ezért a nehéz fafogast mindig ökrökkel vontatták, és időnként a végére kötött kötéllel megemelték a hátsó részét, hogy kikerüljön alóla a felhalmozódott föld. Az első vasfogasok az 1910-es években jelentek meg a Kál-völgyben. Amint többen is említették, a vasekével együtt járt a vasfogas használata. Ezek a vasfogasok alakjukban és konstrukciójukban teljesen hasonlítottak a fafogasokhoz, előnyüknek a tartósságot és könnyebb beszerzést tartották az előbbiekkel szemben. A fogasolás módjában lényegesebb változást csak a kéttagú eszközforma elterjedése eredményezett. A kétlevelü vasfogas az 1920-as években kezdett tért hódítani. Pl. Szentbékkállán 1922-23-ban vásároltak először a nagygazdák ikerfogast. Ez a gyári készítésű eszköz eleinte jellegzetes Z alakú, majd idővel S alakú kiképzéssel rendelkezett. Fogainak elrendezése egyenletesebb volt az elődeinél, a két boronatag összekapcsolása révén pedig lényegesen szélesebb felülettel rendelkezett. A kétlevelű vasfogast alkalmasabb eszköznek tartották az egytagúnál, mert amint mondták
