Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Gráfik Imre: A kézműipar és a népművészet hatásterülete - Műfajok, mesterségek rendszere
114 Gr à fik Imre faszerszámkészítő 819, fazekas 1099, fonó-szövő 2716, gyékény- s szatyorfonó 554, hálókötő 85, kalotaszegi varrottaskészítő 74, kosár- s kaskötő 1309, kenyér- és kalácssütő 1735, kolompár 244, kovács 7146, lakatos 96, madzag- és meszelőkötö 431, nádazó 93, női munkakészítő 571, posztós 964, rostás 451, seprükészítő 768, szalmakalapkészítő 312, szegkovács 404, székfonó 118, teknős 1571, különböző vegyes háziiparos 1461, ugy hogy ezen összeírás szerint a tulajdonképeni kereseti H.-ral foglalkozó lakosság száma kerek összegben 28000. Ezen fölvételek azonban nagyon hiányosak." A 19. század végének összesítő adatai több szempontból is fontosak számunkra. Egyfelől felsoroltatnak olyan kézműves tevékenységek, melyek nélkülözhetetlenek voltak a mindennapi élet szempontjából, de termékeik nem sorolhatók be a népművészet kategóriájába (pl. abroncsos, hálókötő, kenyérsütő). Másfelől egy sor olyan tevékenység is említésre kerül, mely időközben a szükséglet, illetve igény hiányában eltűnt a kézművesség köréből (pl. madzag- és meszelőkötö, szegkovács, posztós). Közbevetőleg megemlítjük, hogy az úgynevezett kihaló mesterségek- különböző szempontból-visszavisszatérően az érdeklődés középpontjába kerülnek. 7 Elsőként a két világháború közötti időszakban reagált a néprajzkutatás arra, hogy a kézműipar és a népművészet-a korábbi évszázadokhoz képest-többékevésbé természetes viszonya megbomlott. A mezővárosok és a falvak népességének, a paraszti társadalom felvevőképességében, s a (gyár-) ipari termékek hatására ízlésében is, változás állott be. Egyes-korabeli szóhasználattal élve - kismesterségek, népi kismesterségek működése, gyakorlása az ország különböző területein háttérbe szorult vagy megszűnőben volt, esetenként már fel is hagytak vele. Mivel szélesebb társadalmi vonatkozású, pontosabban foglalkoztatási kérdéseket is érintő tárgyról volt szó, nem meglepő, hogy a problémával államigazgatási keretek között is foglalkoztak, s az sem véletlen, hogy a tájékozódásra a minisztérium a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárát-azaz a Néprajzi Múzeum jogelődjét-tartotta illetékesnek. Ennek illusztrálására idézünk abból a levélből, melyet e témában 1926. május 5-én keltezett a Néprajzi Társaság elnök/igazgatója a MNM Néprajzi Tára főigazgatójának: „Hivatkozással Méltóságod 127/926 sz. leiratára, illetőleg a nm. miniszter úr 7102/1926 Ill/a. sz. alatt kelt rendeletére, azon helyekről, ahol még a népművészet él, vagy a nép művészi értékkel bíró tárgyakat készít, az alábbi összeállítást van szerencsém beküldeni, anélkül azonban, hogy a dolog természete szerint ez teljességre igényt tartana. Sőt megkívánom jegyezni azt is, hogy ezekről a helyekről valóinformációink, részben még a háború előtti időkből valók, s tekintve a népművészet rohamos pusztulását, valószínű, hogy az alábbi helyek egy részén a mentéssel már elkéstünk. ... II. Megmentendő kismesterségek, melyek népviseleti ruhadarabokat állítanak elő: 1./ Magyar szűcsök 2./ Szűrszabók 3./ Kékfestők III. Megmentendő népi kismesterségek, melyek népművészeti tárgyakat állítanak elő: 1./Asztalos, vagy bútorfestő 2./ Pásztortarisznyakészítők 3./ Szíjgyártó 4./ Takács 5./ Mézeskalácsos 6./ Fazekas ÍJ Gombkötő A kisiparra vonatkozóan meg kellene keresni az Iparkamarákat." Visszatérve a mesterségek körére, természetesen a lexikonbeli számbavételek közel sem teljesek. Nem könnyű feladat azonban listába venni a létező valamennyi kézműves tevékenységet. Noha voltak törekvések a kézművesipari kataszter elkészítése során az összes lehetséges mesterség, háziipar lajstromozására, az áttekintés nem tekinthető lezártnak. A besorolást minősítő paraméterek kidolgozásának, valamint a teljes szakmai konszenzus hiányában az egyes kézműves és házi/iparszerű tevékenységek, mesterségek felvétele az összesítésbe véleménykülönbségekre adhat okot. Valamelyest következtetni enged az egyes mesterségek rangjára, de általában a kézművesipar társadalmi-gazdasági fontosságára, sőt kultúrtörténeti értékelésére az is, hogy „A magyar tud. Akadémia nyelvtudományi bizottságában 1882. év egyik őszi ülésén szóba jött, hogy az 1832-35. évek óta az akadémia birtokában lévő-magyar mesteremberek között divatozó műszavak-gyűjteményét ki kellene egészíteni. El is határozta a bizottság, hogy e végből felhívást bocsát ki gyűjtésre, de most azt nem az akadémia tagjaihoz intézi, hanem az ipartestületekhez. E felhívást 1883-ban a bizottság elnöke Hunfalvy Pál és előadója Budenz József előadó írták alá, melyben az iparosokat, hazafiságukra hivatkozva, fölhívják, hogy az egyes műhelyekben most eltemetett mesterszókat gyűjtsék össze, hogy azok életre kelhessenek." A megindult, s nehézségekkel folytatott munka eredményeként jelent meg 1912-ben Freeskay János Mestreségek szótára című kötetet, mely I. részében ötven iparág leírását adja, II. részében pedig ezen
