Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

NÉMETH JÓZSEF: A Göcseji Falumúzeum létrehozása

az emlékezeten kívül több feljegyzés is őrzi a MÉSZÖV, az Erdőgazdaság, a Kerámia és Betonáruipari Vállalat, a honvédség néhány Zalaegerszegen állomásozó egysége, több állami gazdaság nevét. A fizikai munkát végző szakemberek közül Béres Ferenc, Kaczor László, Tamás István, Komáromi János végzett kiemelkedő munkát. Utóbbi az intézmény megnyitása után még két évtizedig, nyugdíjazásáig állt a múzeum szolgálatában. A tapasztalatok szűkössége, a gyakorlott kivitelező apparátus hiánya, a sok jó szándékú, de a kellő hozzáértés híján lévő közreműködő miatt fokozottabban vetődött fel a szakszerűség biztosításának igénye. Ebben nagy segítséget jelentett egyrészt Szentmihályi Imre makacs aggályoskodása, másrészt Barabás Jenő és Tóth János tekintélye. Füzes Endre akkor a Művelődési Minisztérium Múzeumi Osztályának munkatársaként dolgozott. Néprajzos volt, Baranyában már múzeumi gyakorlatot is szerzett. Jól tudta hasznosítani egyrészt osztálya hivatali súlyát, másrészt saját szakavatottságát. A minisztérium adta háttere, oldott, kompromisszumokra képes tárgyalási stílusa, humora révén sikeresen közvetített a Kiss Gyula képviselte, inkább csak a határidőkre ügyelő, átmeneti megoldásokkal is megelégedő, sokszor agresszív álláspontja és Szentmihályi Imrének a szakmát képviselő nézetei között. Nagyon jelentősek voltak azok a konzultációk, melyekre Zalaegerszegen vagy a Néprajzi Múzeumban került sor több alkalommal is. Egy részük megállapításait jegyzőkönyvek is őrzik. Néhány példa: 1966. október 13-án a Néprajzi Múzeumban Bodrogi Tibor főigazgató, Szolnoky Lajos főigazgató helyettes, Tóth János és Szentmihályi Imre két épület rekonstrukciójának tudományos elveiben, 1967. január 10-én Bodrogi Tibor, Szolnoky Lajos, Kodolányi János, Erdélyi Zoltán, Cseh István, Mendele Ferenc (utóbbiak az OMF mérnökei), valamint Szentmihályi Imre és Tóth János ugyancsak több épület rekonstrukciójának módjáról döntöttek. (A kiviteli munkák alapjául az a tanulmány szolgált, melyet Cseh István, az OMF főmérnöke készített még 1966-ban.) 1967. augusztus 15-16-án Zalaegerszegen Balassa Iván, Király Péter és Erdélyi Zoltán rögzítették álláspontjukat az eddig elkészült épületekről és fogalmazták meg további javaslataikat. 1968. február 16-án a következő hónapok teendőikben állapodott meg Barabás Jenő, Erdélyi Zolán, Füzes Endre, Kodolányi János, Mendele Ferenc, Németh József, Szentmihályi Imre, Szolnoky Lajos, Takács Lajos és Tóth János. 1968. június 20-án Zalaegerszegen Szentmihályi Imre, Temesvári Andor, Szabó Zoltán vegyész, Selmeczi István restaurátor, Némethy Endre, a Központi Múzeumi Igazgatóság osztályvezetője a tetők lángmentesítéséről tanácskozott. 1968. június 20-án K. Csilléry Klára, Kerecsényi Edit és Szentmihályi Imre az épületek berendezésének módját rögzítették. 6. A megnyitás óta 1972-ig folytak a kisebb pótlások, rekonstrukciók, az építés ténylegesen ekkor fejeződött be. (Kástu rekonstrukciója, házormok elhelyezése, ezzel együtt a budafai harangláb áthelyezése, olajütő épülete és szerkezetének pótlása, kálócfai ház istállójának felépítése). Több terv is készült a továbbfejlesztésre, ezek megvalósítására azonban hosszú ideig nem került sor. 1975-ben ugyan Szentmihályi Imre szorgalmazására elkezdődött a tervben nem szereplő további két pince betelepítése, alapjaik is elkészültek. A felépítés azonban már elmaradt. Egyrészt azért, mert lényegesen új típussal nem gazdagították volna a képet, másrészt mivel erre az időre a megnőtt hatókörű és megerősödött munkatársi gárdájú múzeum anyagi és szellemi erőit is teljesen lekötötte a birtokba vett múzeumépületek (zalaegerszegi, nagykanizsai,) rekonstrukciója, a raktárak kialakítása, az időszaki és állandó kiállítások létrehozása. 1978-tól a keszthelyi Balatoni Múzeum is a zalai szervezet részévé vált, elkerülhetetlen volt a teljesen leromlott épület felújítása, ezután ott is állandó kiállítás készítése. Növelte a Göcseji Falumúzeum jelentőségét, hogy 1969-ben szomszédságában megnyílt a Magyar Olajipari Múzeum. Akkoriban sok vita folyt arról, hogy célszerű-e a néprajzi kiállítással határosán egy technikatörténeti múzeum létrehozása, nem zavarja-e a látványt. Akkor is azt bizonygattam, ma is azt gondolom, hogy nem. Azért sem, mert egyrészt 70 esztendeje a göcseji házak közelében emelkedtek e fúrótornyok, s a régi életforma szétrobbantásához a kőolajtermelés is hozzájárult. Négy évtizede a két intézmény békésen megfér egymás mellett, a látogatók ma is közös bejáraton áthaladva nézhetik meg mindkettőt. Sajnos, a zalai kőolajtermelés is jórészt már csak a múlt emléke. 1974-ig még az építés idejéből fennmaradt 15-16 négyzetméteres csúf bódé szolgált pénztárul, az őrök melegedő helyéül. Ezt egy elemes faházra sikerült felváltani, melyhez 1980 után egy kis tégla-toldalék is került. (A közönségfogadó épület csak 1996-ban készült el.) Az is hamarosan kiderült, hogy a tervezettnél jóval több gondot okoz a fenntartás. Már 1970-ben a malom faanyagát a gyorsan pusztító könnyező gomba támadta meg, csak Temesvári Andor szakértelme és megfeszített munkája mentette meg az épületet. Az 1970-es évek végére a Zala holt ága elmocsarasodott, a halak is kipusztultak, a víz bűzössé vált. A megoldást az tette lehetővé, hogy Villányi Miklós akkor pénzügy-