Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

BÉRES KATALIN: Színikerületi társulatok Zalaegerszegen az 1920-30-as években

tőlük telhetőleg emeljék, és a reájuk bízott nemzeti és keresztény kultúrát elhivatottságukkal a mai idők szellemének megfelelően teljes erejükkel szolgálják. "

6 Ezek a kezdeményezések azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mivel nem érintették az elavult színházi struktúrát, a színigazgatók pedig nem tudták a szép elveket a gyakorlatban megvalósítani, így a válság az 1940-es években is folytatódott, alapvető változást csak - az 1949-ben bekövetkező színházak államosítása hozott. A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogy működött a fent bemutatott vidéki színházi rendszer egy kisváros, Zalaegerszeg esetében. Zala megye székhelyére a 19. század elejétől folyamatosan érkeztek színjátszó társulatok. Már az 1820as években mozgalom indult a városban, hogy Kilényi Dávid

7 színtársulatát letelepítsék, és állandó színházat építsenek Thália papjai és papnői számára.

8 A reformkorban azonban mégsem itt, hanem az akkor még Zala vármegyéhez tartozó Balatonfüreden épült fel a Dunántúl első kőszínháza 1831-ben. (Újabb teátrum építésre 1926-27-ben került sor Nagykanizsán, 1927. március 15-én nyílt meg a Városi Színház.) Zalaegerszegen a színház építésének gondolata másfél évszázadra lekerült a napirendről. A fokozatosan növekvő, de a 20. század közepén is csak alig tizennégyezer főt számláló, elitjét tekintve a megyei közigazgatási, igazságszolgáltatási és pénzügyi adminisztráció hivatalnokaiból, tisztviselőiből álló város sem felépíteni, sem fenntartani nem tudott volna egy állandó színházépületet. Az I. világháborút követő évtizedekben a kultúra támogatása, kulturális infrastruktúra kiépítése nem tartozott a város vezetése által kiemelten szubvencionált területek közé; a nyomor enyhítése, munkahelyek teremtése, az elzártság oldása, a város urbanizálása, majd az ebből fakadó eladósodás felszámolása emésztette fel a legtöbb pénzt és energiát.

9 A városházán nem volt a kultúrát szervező hivatal, s a képviselőtestület mellett sem működött kulturális bizottság. A Zala Megyei Levéltárban őrzött képviselőtestületi jegyzőkönyvek tanúsága szerint színházi témákról csak a legritkább esetben tárgyaltak a városatyák, akkor is leginkább a színtársulatoknak nyújtott támogatásokról esett szó. A színjátszással kapcsolatos ügyeket a polgármester saját hatáskörben intézte.

10 Ha színház nem is, de színjátszó hely volt a városban, amelyet az érkező színtársulat bérbe vett az idény idejére. Az 1894 decemberében Zalaegerszeg központjában megnyílt Arany Bárány szálloda első emeleti dísztermében alakították ki a színjátszásra megfelelő helyet színpaddal, karzattal és páholyokkal, a színpadhoz kapcsolódó férfi és női öltözőkkel. A terem nemcsak színielőadásoknak adott helyet, itt rendezték a legnagyobb bálokat és a politikai nagygyűléseket is. A díszterem minden reprezentativitása ellenére sem volt ideális hely sem a színtársulatok, sem a közönség számára. Az építéskor beépített színpad modernizálására, korszerűsítésére korszakunkban - tudomásunk szerint - nem került sor. A szálloda kezdetben a város tulajdonában volt, melyet vállalkozóknak adtak bérbe. A bérlő kötelességei közé nem tartozott a színpadról való gondoskodás, a városnak viszont sohasem volt pénze modernizálására. Az I. világháborút követően az Arany Bárányt a város eladta, de sem az új tulajdonos, sem a későbbi bérlők nem korszerűsítették színpadát. Nincs pontos ismeretünk a pódium felszereléséről, elszórt adatokból következtethetünk arra, hogy valószínűleg csak egyetlen függönye volt, nem rendelkezett zsinórpadlással, s a korabeli színjátszáshoz szükséges színpadtechnikával. Emiatt az előadások alatt nehézkes volt a színváltás, sokáig tartott a díszletek cseréje, a közönség időnként nehezen viselte a jelenetek közötti hosszú szüneteket. A termet óriási, a második emeletre nyúló belmagassága és az északra néző hatalmas méretű, rosszul szigetelt ablakai miatt nehéz volt kifüteni, ezért a téli színiszezonban a szó szoros értelmében gyakran volt fagyos a légkör a nézőtéren. A hölgyek bundában, az urak nagykabátban ülték végig a hosszúra nyúló előadásokat.

11 A műélvezetet sűrűn zavarta a behallatszó tánciskolái próba, avagy a legdrámaibb jeleneteknél a szomszédos teremből „bántó erősséggel átszűrődött muzsika."^- A helyi sajtó a színielőadások iránt megnyilvánuló közömbösséget többek között abban is látta, hogy a város előkelő polgárai restellik a „szegényes" színházat. „Az emberek nem szeretnek „kisvárosiaknak" látszani, mert a „kisvárosiasságot" nem tartják magukhoz méltónak. "

I3 A húszas évek végén már felmerült, hogy új, korszerűbb játszóhelyet kellene biztosítani a színháznak. Radó Béla 1929. év végi szezonját már az Ipartestület székházának új színháztermében tervezték lebonyolítani, de a színpad nem készült el időre, így a társulat ismét kénytelen volt az Arany Bárányban játszani.

14 Azonban később sem vették igénybe a már elkészült ipartestületi játszóhelyet, amely inkább csak műkedvelő előadások megtartására volt alkalmas. Az Arany Bárány-beli színpad állapota az 1930-as évekre annyira leromlott, hogy a rendészeti előírásokat betartva már 1933-ban be kellett volna zárni, erre azonban csak 1937-ben került sor, amikor a polgármester a tűzrendészed szabályokra hivatkozva már nem adta ki a játszási engedélyt, felszólította tulajdonost a terem alapos átépítésére, felújítására. A modernizálásra az 1930-as évek végén már nem került sor, a városba érkező társulatoknak új játszóhely után kellett nézni.