Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

TOKAI ZITA MÁRIA: A lengyeli kultúra egy újabb állatábrázolása Nagybakónakról

ujj- vagy körömbenyomással díszített peremek, sem plasztikus lécdíszek, sem karcolt darabok nem ismertek a terepbejárási leletek között. Az itt bemutatott darabok közül négyet díszít bütyök, melyek kialakítása datáló értékkel bír. Legkorábbinak tekinthető az a pohár töredéke, melyen apró, kerek, lapos bütyökdísz van (2. kép 4). A másik három bütyök a klasszikus Lengyel időszakra keltezhető. Kettő rátett gömbölyű formájú - közülük a fazékhoz tartozó töredéken a bütyköt vízszintesen átfúrták -, a harmadik példányt pedig két oldalról ujjal enyhén benyomták (2. kép 3). Néhány kőeszköz is napvilágra került (3. kép 7-8). Az egyik egy halványzöld, sötét foltos szerpentinitből készült csiszolt, nyéllyukas kőbalta éltörcdéke. Ez az eszköz általában a furatnál törik ketté, így van ez a mi darabunknál is. A szerpentinit távolsági nyersanyag, az Alpok előterében fordul elő és az ebből készült eszközök száma nem túl magas. A másik eszköz egy májbarna színű szentgáli típusú dunántúli radiolarit penge, melynek egyik szélén retusálás nyomai figyelhetők meg. A radiolaritok több típusa is jellegzetes dunántúli nyersanyag és szinte minden neolit és rézkori lelőhelyen felbukkan nem csak eszközként, hanem nyersanyagként is, teljesen elterjedtnek mondhatók. A Nagybakónakon gyűjtött töredékek a lengyeli kultúra különböző időszakára datálhatok, amelyek a telep hosszú élettartamára, esetleg a kiváló földrajzi adottságoknak köszönhetően az egymás utáni többszöri megtelepedésre utalhatnak, melyek tisztázása csak a lelőhely teljes feltárása után lehetséges. Itt a legkorábbinak tekinthető darabot a Lengyel IB időszakra keltezhetjük (2. kép 4), a legfiatalabbat pedig a Lengyel III idejére (2. kép la). Míg az előbbi a késői neolitikum, addig az utóbbi már a korai rézkor időszaka. Az Alfölddel ellentétben a Dunántúlon nincs éles határ a neolitikum és a rézkor között, hiszen itt a lengyeli kultúra népessége folyamatosan tovább élt. Az állatplasztikák értékelése A lengyeli kultúra számos lelőhelyéről ismert állatábrázolás. A magyarországi leletanyag állatplasztikáit Zalai Gaál István gyűjtötte össze, aki munkájában nem a különálló szobrocskákkal, hanem a kerámiákra felrakott plasztikus állatábrázolásokkal foglalkozik (ZALAI-GAÁL 1998). A magyar darabokkal jól párhuzamosítható morvaországi leleteket Vladimír Podborsky csoportosította és elemezte a TeseticeKyjoviccben talált példányok kapcsán (PODBORSKY 1985). Ezek a plasztikák gyakran nem önálló alkotások, hanem legtöbbször edény oldalán bütyökként vagy fülként, fedő fogóján, és ritkán agyagkanál nyelén (pl. ZALAI-GAÁL 1998, Abb. 19. 2a-b) lettek kialakítva. Általában erősen sematizált formájúak, az állatfejek a legtöbbször egyszerű háromszög alakúak. A lengyeli kultúrát megelőző időszakból a legnagyobb hasonlóságot a Sopot kultúra állatfejes edényfogói mutatják, melyek a teljesen sematizált lekerekített szélű háromszögformáktól a szépen kidolgozott állatfejekig széles palettán mozognak. Ilyenek kerültek napvilágra a közelmúltban az M7 autópálya dél-zalai szakaszának építéséhez kapcsolódó nagyfelületű feltárások során pl. Becsehelyen (KALICZ-KREITERKREITER-TOKAI é.n. 12. kép 6) és Petrivcntén (KALICZ-KREITER-TOKAI 2007, Abb. 6. 11). A korai lengyeli horizont idejére datálható állatfejes töredékeket szintén az autópályás megelőző feltárások során a közeli sormási lelőhelyen találtak (P. BARNA 2007, Pl. 5. 7-9, 12-14). Egyes vélemények szerint az őskori művészek nem csupán a természetben megfigyelt állatokat ábrázolták plasztikus formában, hanem elképzelt figurákat is, pl. kétfejű, hátánál összenőtt állatokat. Ezek talán a korábbi időszakból ismert négyszögletű állatfejes oltárok kétdimenziós változatának tekinthetők (MRE 2003, 116). Ezzel részletesebben Bánffy Eszter foglalkozott (BÁNFFY 1997). Az állatfejes fedőfogók közül kiemelkednek azok a darabok, melyek nem csupán szarvak vagy fülek formájában leegyszerűsített állatfejben végződnek, hanem kétfejű példányokat ábrázolnak. Feltételezhetjük, hogy az ilyen fedőket nem a mindennapokban használhatták, hanem valamilyen kiemeltebb szerepük lehetett, talán szertartások során alkalmazhatták ezeket. Ilyen a Nagybakónakon talált lelet is. Bemutatunk néhány olyan állatplasztikát (a teljesség igénye nélkül), amelyek kétfejű állatokat ábrázolnak: Aszód /Magyarország/ (KALICZ 1985, 77. kép 7) (5. kép 6) - Boskovstejn /Morvaország/ (PODBORSKY 1985, Obr. 84, Taf. 141. 5a-d) (5. kép 12) Brno - Komin /Morvaország/ (PODBORSKY 1985, Obr. 89 90., Taf. 141. 6a-d, Taf. 144. 9a-d) (5. kép 10, 13) Horákov/Morvaország/(PODBORSKY 1985, Taf. 142. 4a-b, 8a-d, Taf. 143. 4a-b) (5. kép 3, 4, 7) Kostelec na Hané /Morvaország/ (PODBORSKY 1985, Obr. 94a-b, Taf. 143. la-e) (5. kép 18) - Santovka /Szlovákia/ (PAVÚK 1994, Abb. 4. 4) (5. kép 1) Crkvine u Stublinama /Szerbia/ (TASIC 1973, 34. t. 128) (3. kép 5) - Stfelice /Morvaország/ (PODBORSKY 1985, Taf. 141. la-d, Taf. 144. 2a-d) (5. kép 2, 8) - Tésetice-Kyjovice /Morvaország/ (PODBORSKY 1985, Taf. 141. 2a-d) (5. kép 9)