Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

S. Lackovits Emőke: A mézesbábosok, gyertyamártók szakrális és fogadalmi tárgyai

ZALAI MÚZEUM 16 2007 175 S. Lackóvits Emőke A mézesbábosok, gyertyamártók szakrális és fogadalmi tárgyai A mézelő méhek (Apis mellifica) produktumának, a méznek édesítőszerként és a gyertya alapanyagaként szolgáló mellékterméknek, a viasznak használata a 18. század első harmadáig csaknem kizárólagosnak mondható. A magyarság a méhészettel a korai őshazában ismerkedett meg, de a méhészkedés gyakorlata a honfoglalás után sem szakadt meg. Bár a 10-13. században elsősorban a kolostorok jelentették a méhészet központjait is, de a népi méhészkedés megléte ugyancsak létezhetett a korai időkben, hisz a jobbágyi tizedadóban a méz megjelent.

1 A népi méhészkedés történetével, formáival, gyakorlatával a rá jellemző alapossággal, körültekintő kutatással és igényességgel Kerecsényi Edit is foglalkozott, kiemelten Nagykanizsa környékével.

2 A néprajzi vizsgálatok, mind az övé, mind pedig a méhészettel foglalkozó más néprajzosoké bebizonyították, hogy a jobbágyi ajándékok között általánosnak mondható a méz, ami pedig a paraszti háztartásokban a 19. század végéig egyetlen édesítőszernek számított. A hajdan Zala megyéhez tartozó Káli-medence falvaiban a kisnemesi közösségekben még a 20. század első harmadában is készítették a liktárium nevű különleges csemegét, amely ez esetben mézben eltett, mandulával töltött aszalt gyümölcsöt vagy valamely csonthéjas gyümölcsöt jelentett. Mindezeken túl a méz orvosságként egész Európában az ókortól kezdve szintén jól ismert, de a népi hitvilágban és a népszokásokban ugyancsak szerepel mint egészséget, boldogságot biztosító analógiás étel (újév, lakodalom, stb.), sőt, a szláv népeknél a halotti áldozatban is megjelent.

3 A méhészetnek és a méznek a népi kultúrában való jelentőségét az említettek mellett mi sem bizonyítja jobban, mint az , hogy már a 17. századtól megjelentek a méhészeti szakkönyvek, amelyek közül nem egyet, még a 19. században is használtak. 1759-1817 között magyar, német és latin nyelven 56 kiadásban 42 méhészeti munka jelent meg nyomtatott formában, ami európai viszonylatban is jelentősnek mondható. Ezekben a munkákban rögzítették a korabeli méhészkedési gyakorlatot, de a római kor gazdasági íróinak adatait ugyancsak felhasználták, aminek eredményeként ezek a munkák a mediterrán hagyományokból is többet megőriztek.

4 Rendkívül figyelemreméltóak a Bibliának a mézzel kapcsolatos gondolatai. A méz az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként és bizonyítékaként jelenik meg. Példaként ennek igazolásaképpen elegendő megemlíteni a Zsoltárok Könyvének néhány sorát: „sziklából fakasztott mézzel táplálta népét" (Zsolt. 81; 17). Ugyanakkor Isten szavának édességét is a mézzel jelzik az Ótestamentumban: „Kijelentéseid édesek, ínyemnek, számnak, méznél édesebbek,, (Zsolt. 119;1 03). Ezt igazolja Ezékiel próféta látomása is, aki Isten parancsára nyeli le az Úr szavait tartalmazó tekercset, amelyről azt mondja: „Megettem és olyan édes volt a számban, mint a méz" (Ez. 3; 2). Ugyanakkor a méz az üdvösség jelképe, utal a messiási időkre, ahogy az Izajás (Ézsaiás) próféciájában olvasható: „íme a Szűz fogan, fiat szül és Immánuelnek nevezi el... aludttej és méz lesz mindenkinek a tápláléka, aki csak életben marad ebben az országban." (íz. 7; 14-22) Mindezeken túl jelzi az életet, képviseli az éltető eledelt, ahogy arról a Bírák Könyve ugyancsak tanúskodik Sámson esetében. További jelképekről szintén az Ószövetségből értesülhetünk. A méz a bölcsesség szimbólumaként jelenik meg a Példabeszédek Könyvében: „Egyél fiam mézet, mivelhogy az jó, és mert a lépes méz édes a torkodnak. Ilyen a bölcsesség ismerete a lelkednek." (Péld. 24; 13), de a méhekkel együtt a feltámadásra is utal, az értelem tápláléka, erőt adó jelképe a bőségnek, az áldásnak „tejjel, mézzel folyó Kánaán az ígéret földje", „...nektek adom tulajdonul a tejjel-mézzel folyó földet." (Lev. IV. 20; 24) továbbá jele a termékenységnek: „Ajkadról jegyesem tiszta méz csorog." (Ének. 4; 11). Istennek olyan adománya, amely egyike azoknak, „ami legfontosabb az ember életében" (Sir. 39; 26).