Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

S. Lackovits Emőke: A mézesbábosok, gyertyamártók szakrális és fogadalmi tárgyai

176 S. Lackovits Emőke A méz az Újszövetségben ugyancsak jelen van, jelzi itt is Isten szavának édességét, ahogy a Jelenések Könyvében olvasható a könyvtekercs lenyelésekor, összecsengve Ezékiel próféta látomásával, azaz: szája „édes lett tőle, mint a méz" (Jel. 10; 10). A mézet előállító méhek pedig a Szentírásban a szorgalom és áldás jelképei, ahogy a mai napig megmaradt ez a szimbolikus jelentésük (V.ö. Péld. 6; 8 a-c).

5 A korai kereszténységben a méhkirálynőt Krisztus jelképének tekintették, a méheket üdvösséget hozó szimbólumnak, akiktől a gyertya anyaga származik, amely maga is Jézust jelenti. Az adventi időszakban fellobbanó gyertyák lángja a Krisztus születésével megjelenő fényre, a húsvéti gyertya pedig Krisztus világosságára, öt szege a kereszthalált szenvedett Üdvözítő öt Szent Sebére emlékeztet, aki életét adta a bűnös világért, de harmadnapon feltámadott, hogy az embernek üdvössége legyen. A gyertya is önmagát fogyasztja, hogy másoknak világosságot nyújtson. A méh jelképe volt az Istenanyának is, akitől a tápláló édesség, azaz Jézus Krisztus származik. De a méz jelezte az ékesszólást, nem véletlen, hogy Szent Ambrust és Clairvauxi Szent Bernátot méhkassal ábrázolják. Szent Ambrus egyházatya szerint a méhkas maga az egyház, míg a méhek az egyház tagjai, vagyis a keresztények.

6 A méz a korai középkorban paraliturgikus szentelménynek számított, vagyis a népi áhítatgyakorlatban mint szentelmény jelent meg,

7 amelyet a szűzies életet élő méhek hordtak össze. Ezért készültek a templomba szánt gyertyák méhviaszból és ezért kaptak különösen kiemelt szerepet a búcsúkban a mézeskalácsosok, akik készítményeikkel szakrális üzenetek hordozóivá lettek. A mézeskalácsosok vagy mézesbábosok, akiknek tevékenysége sajátosan vidéki mesterségként létezett, a háromféle mézes tésztán: a formában (ütőfa) készített mézeskalácson, a fém szaggatóval kivágott, színezett mézes tésztán (ejzolt) és a puszedlin, stanglin, pogácsán kívül a méhviaszt, a sonkolyoson vett méz melléktermékét is felhasználták, belőle különféle gyertyákat, áldozati szobrocskákat és szentek alakjait formázták meg. A mézesbábos tevékenység a középkorban még a kolostorokhoz kapcsolódott, ugyanúgy, ahogy a játékkészítő tevékenység is, összekapcsolódva a kegytárgyak készítésével, és csak a 13. században vált céhes iparrá Európában, elsőként német földön. Hazánkban csak a 17. században alakultak meg a mézeskalácsosok céhei a Dunántúlon, az Alföldön viszont csak a 18. században.

8 Egyébként a mézeskalácsos mesterségnek a búcsúkkal, a kegyhelyekkel való hosszantartó és szoros kapcsolatának eredménye volt, hogy a későbbiek során ezek a mesterek javarészt búcsújáró helyeken vagy azok közelében telepedtek le, tevékenységüket a búcsúkra, a búcsúvásárokra alapozták és építették. Pl. Andocson négy, Bodajkon egy, Baján nyolc, Doroszlón kettő, Hajóson kettő, Lékán egy, Magyaregregyen egy, Máriaradnán három, Selmecbányán kettő,

9 de Veszprém megyében Veszprémen kívül Pápán, Várpalotán, Devecserben, Zircen, Nagyvázsonyban, Sümegen, Tapolcán egyaránt dolgoztak mézeskalácsos mesterek, akik az egyházmegye kegyhelyeit körzetekre osztva keresték fel rendszeresen a búcsúi alkalmakon. Ismertek a mézeskalácsosok a Felföldről, Egertől Kassáig, továbbá Erdély kisebbnagyobb városaiból egyaránt. Elegendő csak a háromszéki Kézdivásárhelyt említenünk. Ezek a bábosok lakóhelyüktől akár 80-100 km-re is elmentek áruikkal a búcsúkba és a vásárokra. A mézeskalácsosokról eddigi adataink alapján tehát elmondható, hogy őket az árucsere kapcsolatokban előkelő hely illette meg. Elmaradhatatlanok voltak szakrális üzenetet hordozó portékájukkal mind a vásárokból, mind a búcsúkból. Különösen figyelemre méltóak a decemberben tartott karácsonyi vásárok, ahol ők árusították a karácsonyfára feltehető mézeskalács figurákat. Ilyen karácsony előtti vásárt tartottak minden esztendőben december első harmadában pl. Somlóvásárhelyen, ahol a mézesbábosok elsősorban mézeskalács szarvasokat árultak, amely figura nem hiányozhatott a Somló-környékének falvaiban a karácsonyfákról. Érdekes kérdéseket vet fel a jelenség annak tudatában, hogy a Somló környékén maradt fenn a regölésnek egyik leggazdagabb változata, amelynek központi figurája a csodaféle vagy csodafiú szarvas, ága-bogán a misegyertyákkal. Ismert, hogy a szarvas Krisztus jelkép, tehát feltételezhető, hogy a mézesbábban hasonló jelkép fogalmazódhatott meg, még akkor is, ha ezt elsősorban már nem a tudatosság, hanem csupán csak a hagyomány irányította. A magyar nyelvterület búcsújárásának történetét vizsgálva a kegyhelyeken megjelenő árusok között legnagyobb számban a mézesbábosok fordultak elő. Ők voltak azok, akik mindig jelen voltak a templombúcsúk helyszínein és akik a búcsúvásárokban, a búcsújáró helyek környékén a legnagyobb forgalmat bonyolították le a búcsúsok körében. Tőlük vásárolták meg a különféle gyertyákat, a búcsúfiaként ismert bábolvasót, a mézeskalács szenteket, valamint a viaszból készített szobrocskákat, amelyeket üvegbúra alatt tartottak a tiszta szobában és különösen megbecsült helyük volt a népi vallásosság tárgyai között, különösen a római katolikus német közösségekben, így a mézesbábok nemcsak egyszerű csemegének számítottak a szent helyen, hanem az alapanyagnak a népi áhítatgyakorlatban betöltött szerepénél fogva vallásos funkciójuk is volt. A kegyhelyekre elzarándokoló hívek számára többnyire elmaradhatatlan