Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

„...A szépség kertjében ..." Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról 151 nyében. Lőrincz Aladárné az elmúlt évtizedekben szakkörvezetőként adta tovább a gyermekkorában tanult és az összegyűjtött mintakincset. A Szászváron élő Bálint Péterné [Kondor Anna Pusztina (Románia), 1914—] férje halála után 1965-ben vett egy szövőszéket és bánatában kezdte el a régi, édesanyjától és nagyanyjától tanult csángó szőttes mintákat szőni. 1965-1969-ig bedolgozóként is tevékenykedett a baranyai szövetkezetben. A moldvai szőttes hagyományok felelevenítéséért 1975-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést. Alsószentmártonban Maticsányecz Márkné [Motovics Mária Alsószentmárton (Baranya megye), 1912- Siklós (Baranya megye), 1992] igen magas technikai tudással szőtte a régi sokac szoknyák, ingek, kötények, és imaszőnyegek mintáit. A főleg gyapjúból készült darabok, nemzetiségének a színvilágát (sárga, lila, kék, zöld, fehér, fekete stb.) őrizték meg. A baranyai szövetkezet bedolgozójaként szervezte és irányította szülőfalujában az asszonyok munkáját, egészen nyugdíjazásáig. Borbás Mihályné [Kovácsevics Ágnes Lakócsa (Somogy megye), 1923-2005] édesapja által készített szövőszéken kezdett el szőni, miután 1947-ben elvégezte azt a szövőtanfolyamot, amit a fiataloknak szerveztek a faluban a háziipari munka újbóli meghonosítása érdekében. 1954-ben már az ő irányításával dolgoztak a helyi fiatalok a pécsi szövetkezetnek. Számos régi minta alkotó módon történő feldolgozása fűződik a nevéhez, amiért 1965-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést. A szövők bemutatásakor a kiállításban nem csak a kronológiai sorrendre figyeltünk, hanem arra is, hogy egy-egy tájegység mintakészlete közel, egymást kiegészítve jelenjen meg. Ezért a sárköziek az 1-2 terembe kerültek, a hozzájuk közel álló bogyiszlóival, majd a 3. terem textilhordozói lehetőséget kínáltak az ormánsági magyar, a Dráva-menti horvát, illetve sokac és a betelepült székely, csángó szőttes hagyományok továbbélésének megjelenítésére. Míg az egyik asszony a szövésben, a másik inkább a hímzésben, vagy annak tervezői munkájában ért el kimagasló eredményt. A szövéstől eltérően a hímzés technikája nem köti annyira az alkotó kezét, csupán egyes hímzésmódoknál van szükség az alapanyag szerkezetéhez igazodni (szálhúzásos, keresztszemes). A hímzésnél, a szabad felület kitöltésének lehetősége, szinte kínálta a díszítés fokozását, melyre a népművészet területén számos példát találunk. A magyar népi hímzésnek két nagy csoportját ismerjük: a szűcs- és szürhímzéseket, valamint a vászonhímzéseket. A szűcshímzések és a szűrhímzések mesteremberek tevékenységéhez kötődött és nagyobb körzetek lakóinak ízlésvilágát tükrözték. A vászonhímzés motívumvilága inkább csak egy-egy tájegység jellemzője volt, amiről a nevét is kapta (pl. kunsági, sárközi), de kötődhettek a nagyobb egységen belül (fehérhímzés) egyes településekhez is (pl. karádi). A vászonhímzéshez az asszonyok, lányok növényi eredetű festékkel színezett gyapjúfonalat használtak, vagy az alapanyaggal azonos szálat, csak fehérített formában. Dél-Dunántúl hímzéshagyományai közül egyik leggazdagabb a sárközi. Itt a népművészet virágkorában egyszerre öt hímzésstílus is megtalálható volt. Ezek közül a fekete alapon, fehérrel kivarrt főkötők gazdag mustravariációi maradtak fenn a Kovács Józsefné [Kun Sára Decs (Tolna megye), 1909-1999] által készített térítőkön. A 20. század első évtizedeiben már csak néhány idős asszony készített sárközi főkötőt. Szél Judit híres főkötővarró asszony tanította meg a fiatalokat - köztük Kun Sárát is - erre a technikára, akik aztán később szintén továbbadói lettek e tudásnak. A fekete, vékony, fátyolszerű anyagot hímzőrámára feszítették, majd az előre eltervezett és papírra rajzolt mintákat az anyagra másolták. A fehér cérnával való kivarrás ezután következett.

17 Kovács Józsefné az egykor igen gazdag főkötő mintakincs felhasználásával tervezte és kivitelezte lakástextiljeit. A tárlaton bemutatásra került az a sárközi futó is, amit 1960-ban mestermunkaként készített a Népművészet Mestere cím elnyerésekor. '

8 Dr. Németh Pálné [Parrag Julianna Szekszárd (Tolna megye), 1932-] által tervezett és kivitelezett lakástextilek az egykori bíborvégek és jegy kendők mintavilágát elevenítik fel. A hímző, alkotó munkája mellett, nagy gondot fordított és fordít még ma is a mintakincs szakköri keretek között, illetve kiadványokban történő közreadására.

19 A sióagárdi viselet és hímzés a legújabb parasztstílusok egyike volt, mely a kalocsaival és a palóccal rokonítható. A gyolcs anyagra felvitt dúsan hímzett ingek, pruszlikok, kötények a népviselet utolsó időszakát hirdették és éltették. A színes, igen harsánynak tűnő, szinte már megfékezhetetlennek látszó hímzést Király Anna [Baja (Bács-Kiskun-Szolnok megye), 1918-] hímzőnek sikerült „megszelídíteni", és feldolgozásaiban visszafogottabbá tenni. Sióagárdon, és a szekszárdi múzeumban gyűjtött mintákból gazdag mintavariációkat hozott létre. E gyűjtőmunkájának eredményét jelentős számú drukkolásra elkészített pauszpapír őrzi. Ezeket a mintákat sokszorosította hosszú éveken át a decsi szövetkezet tagjaként, és ezeket varrták az asszonyok a hazai és nemzetközi piacra. Somogyban a szabadrajzú hímzések egyik legnagyobb csoportját a vászon alapra, saját anyagából kivarrt minták képviselik. E hímzésfajtát jelentős számú férfiing és női „szükimeg" őrzi a Rippl-Rónai Múzeum néprajzi gyűjteményében, melyek nagy