Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

152 Kapitány Orsolya részét Gönczi Ferenc gyűjtötte az 1920-30-as években Karádon és Törökkoppányban. A 19. század második felében még Karádon is élt az a szokás, hogy a mennyasszony a vőlegényének fehér fonallal, igen díszesre kivarrt inget készített. Tautner Ilona [Sárszentmiklós (Fejér megye), 1898- Karád (Somogy megye), 1963] az 1930-as évek elején megbízást kapott, hogy gyűjtse össze a faluban a hímzett férfiingek mintáit, mivel viselésük kiment a „divatból" és a minták újravarrásával kereseti lehetőséghez lehetne juttatni a nehéz gazdasági helyzetben lévő asszonyokat. A felgyújtott motívumok alapján a Hangyaszövetkezet könyvelője kiváló érzékkel új textileket tervezett, kivarrását a falu ügyes kezű asszonyaira bízta. A hímzések az eredeti darabokkal harmonizáltak, de a nagyobb felületeken (térítőkön, függönyökön stb.) már felnagyított formában jelentek meg a „lepkés, S-es, pacalos" stb. minták. A kivarráshoz használt fehér hímzőfonal mellett az óarany, a piros és a zöld szín is megjelent, követve a megrendelők igényeit. A kötények, blúzok varrásához gyakran finomabb alapanyagot választottak, ami az alkalmazott öltéstechnikák leegyszerűsödését is eredményezte. Az újra varrt textilek hatalmas sikert arattak a hazai és nemzetközi piacon, miközben jelentős átalakuláson ment keresztül az egykori karádi mintakincs. Karád egykori hímzéshagyományait népi iparművészeti formában - 1952-től a Balatoni Háziipari Szövetkezet bedolgozói éltették tovább a szervezet megszűnéséig. A kiállítás rendezésekor a négy hímző anyagát sikerült a második teremben úgy a látogatók elé tárni, hogy a mintakincs szemlélésén túl a stílusok összevetésére is lehetőség nyíljon. Kitanult mesterség volt a fazekasság, mely kevés kivétellel (Magyarhertelend) a férfiak kezén érte meg a népművészet virágkorát. Dél-Dunántúl megyéiben csupán egyetlen stílusközpontot tart számon a szakirodalom, mely egy zárt közösség ízlésvilágát tükrözte. Sárközi néven ismertté vált kerámia nem a Sárköz falvaiban készült, hanem a szekszárdi, a mórágyi, a bajai fazekasmesterek állították elő, a sárközi nép ízlésvilágának megfelelően.

20 E stílus követője volt Siklóson Gerencsér Sebestyén [Siklós (Baranya megye), 1898-1955] is, akit a régi siklósi fazekasság utolsó képviselőjeként tartunk számon.

21 Az elődök forma-szín- és motívum világát felelevenítve készítette tálait és korsóit. Gyermekjátékai közül híres volt az un. „gyűdi bika" fütyülő, a búcsúsok kedvelték a „Máriagyűdi emlék" felirattal készült korsóit. 1954-ben kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést, elismerve ezzel a baranyai fazekas hagyományok ápolását. Nevét az 1966-tól meghirdetett, háromévente megrendezett Országos Fazekas Pályázat őrzi. Horváth János [Mohács (Baranya megye), 1905— Pécs (Baranya megye), 1975] mohácsi fazekas család gyermekeként a fekete kerámia kiváló készítője volt. A hagyományos edényformákból kiindulva, kora igényeit kielégítő használati és dísztárgyakat készített. A nagyméretű fali táljain alkalmazott áttört díszítmény jelentősen növelte a tárgyak reprezentációs értékét ami már az iparművészet irányába mutatott. A korsók, butellák nyakán, vagy oldalfalán megjelenített fésűs minta és a pecsételések különböző variációi, alkotójuk fantáziájának gazdagságáról árulkodnak még napjainkban is. Baranya megyében élt és dolgozott Sáfrány Géza [Bakóca (Baranya megye), 1905-1995] is, aki apja mellett sajátította el a mesterség fogásait. Engóbbal írókázott sütő-főző edényeit kevés díszítéssel látta el, de kínáló tálait, fali tányérjait metszett, stilizált növényi ornamentikákkal tette kelendővé. A virág- és levélmotívumokból építkező kompozíciói nem rokoníthatók a környék mestereinek munkáival. Egészen más szerkezetű díszítmény tárul elénk Teimel István [Óbánya (Baranya megye), 1910-1982] fazekas munkáin, akinek az ősei német nyelvterületről a 18. században érkeztek Baranyába, magukkal hozva mesterségbeli tudásukat. írókával díszített, egyszerű, főleg egyenes és hullámvonalakból építkező minták jellemezték használati edényeit, de jelentős számú metszett díszű tányér is kikerült a keze alól. Az ezeknél alkalmazott mintakincs csak az óbányai fazekasokra voltjellemző.

22 Szekszárdon Steig Istvánt [Szekszárd (Tolna megye), 1908-1982] és elődeit „fehéredényesként" tartották számon.

23 A sárközi stílusú edényeken túl, ónmázas kerámiát is készítettek megrendelésre, aminek a titkába idegeneket nem avattak be. A mesterséget nagyapja mellett tanulta ki, majd 1924-1927 között Budapesten a Felső Ipariskola kerámia szakára járt műhelylátogatóként. A polgárit végzett mestert pályatársai finomkodó embernek tartották, ugyanakkor elismerték tehetségét és tudását.

24 Az ő műhelyében dolgozott egy rövid ideig Tamás László [Szekszárd (Tolna megye), 1923—] segédként, akinek az érdeklődését felkeltették az ónmázas technológiával készült kerámiák. 1952-ben Kaposvárra települve kísérletekbe kezdett, hogy megfejtse a fajansz hagyományokon nyugvó kerámia készítés titkát. Saját erőfeszítéseinek, a gyáripar fejlődésének (cseh, olasz mázak importja) és a külső szakmai támogatásnak volt köszönhette (Duma György, Kresz Mária, Katona Imre), hogy az 1960-as évek közepére sikerült a Kaposvári Fazekas Háziipari Szövetkezetet a poszthabán kerámia központjává fejlesztenie. Nyugdíjba vonulását követően a lüszter mázas kerámiák felé fordult.

25