Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Petánovics Katalin: Spárgaborító, spárganevelő, fagyharang

136 Petánovics Katalin lyukacsos oldalú palántanevelőt és rengeteg virágcserepet, mert a környék összes kertészének a Németh család tagjai dolgoztak. Az ajándékozó Szántai Károly né és Vakarcs Kálmán közlése nyomán arra gondolhatnánk, hogy a spárgaborító széles körben használt kerti kerámia volt, amellyel a falvakban a „gondos gazdasszonyok" a fagytól óvták a palántáikat. Gyűjtéseim során sok faluban megfordultam - 1979-ig Veszprém megye számos településén is jártam

10 - de soha, sehol nem említették, hogy spárgát neveltek volna, vagy a zöldségek közül bármelyiket is kerámiával védték volna. A falusi konyhakertek veteményei többnyire jól bírták a májusi hidegeket, az érzékeny paprika, paradicsom, uborka palántákat pedig a fagyok elmúltával ültették el. A falvak kosaras piacozói elsősorban nem eladásra termeltek, inkább a feleslegüket árulták, és nem törekedtek primőrök előállítására. Paraszti körülmények között még ott sem ültettek spárgát, ahol kifejezetten piacra termeltek, és igyekeztek árúikkal a falusi dömping-kínálatot megelőzve megjelenni, és ezáltal nagyobb haszonhoz jutni. Molnár Ágnes a kiskanizsai sáskák piacozását vizsgálta szakdolgozatában.

11 Spárgát ott sem termesztettek, de a hidegtürő növényeket - hagymát, káposztát, kelt, salátát, retket, cukorborsót, zöldséget, mákot - elvetették, mihelyt a hó elolvadt. Ha mégis szükséges volt a fagy elleni védekezés, akkor deszkakeretet készítettek az ágyások köré, és zsúppal, ronggyal, deszkákkal takarták be a gyenge palántákat.

12 Az 1950-es években kezdték használni a lótrágyával kibélelt üvegablakos ágyásokat, ez esetben zsúptakarót tettek az üvegre a palánták védelmére. Az 1960-as évektől vált általánossá náluk a melegágyi palántanevelés. (MOLNÁR 1995, 60) A fagyharangot nem ismerték. A szakirodalomból és a szóbeli gyűjtéseimből kiderült, hogy a spárgát egyrészt a nagyvárosok körül kialakult kertészetekben termelték Európa szerte a 18. század óta,

13 mert a városokban megfelelő számú vásárló közönség volt, másrészt a földbirtokosok kertészeteiben. Csorna Zsigmond azt írja, hogy nálunk a 18. század végén még céhes szervezetekben tömörült német kertészek működtek, s ebben az időben a legértékesebb terméknek számított a spárga, az uborka, a karfiol és a virág. (CSOMA 1997, 16, 227) Dunántúl legnagyobb földbirtokosa a Festetics család volt. A 18. század végén Festetics György meghívta Nagyváthy Jánost birtokigazgatónak, aki kidolgozta és megvalósította a hatalmas gazdaság modern működtetésének rendszerét, s ehhez megfelelő szakembereket képeztek. Az 1792-ben írott - és több másolatban is meglévő kézirata - a röviden csak Instructiónak nevezett üzemszervezési munka bámulatos összefogottságot, mindenre kiterjedő figyelmet és óriási tudásanyagot foglal magába. Nagyváthy érdeklődéssel fordult a kertészeti növénytermesztés felé is, amely munkaigényes, de jövedelmező tevékenység volt, mert a grófi konyha ellátásán kívül a piacra is jutott belőle, s ez pénzt hozott. Az 1798-ban megalakult „Parasztiskolában" tanultak a vincellérek és a kertészek, 1806-ban viszont külön kertésziskola nyílt, melyben a képzésidő két évig tartott.

14 1935-től Simon Ferenc volt a Festetics család hévízi üzemágának főkertésze, aki egyúttal a hévízi fürdőt bérlő Reischl család alkalmazottja is volt. Fia, ifjabb Simon Ferenc, aki 1921-ben született, az akkori szokások szerint apja mesterségét folytatta.

15 Pécsett a neves Köth kertészetben tanulta a szakmát. Akkor ez az ország második legnagyobb virágkertészete és faiskolája volt. Három év múlva, 1941-ben Budapesten szakvizsgázott, majd segédként dolgozott a Festetics kertészetben. A kertészeket megbecsülte az uradalom, a hercegasszony a kisfiával gyakran meglátogatta a kertészetet, s a kertészekkel is szót váltott. 1948-ban a háborúból, hadifogságból hazatérve ismét a kertészetben folytatta a munkáját, átvette betegeskedő apja helyét, csak akkor már kormánybiztosok felügyelték a gyógyfürdő és a kórház működését. Noha Simon Ferenc elsősorban virágkertész volt, de emellett zöldségkertészetet is kellett vezetnie, mert a 300-500 személyt kiszolgáló kórház konyháját el kellett látnia egész évben nemcsak friss zöldséggel, de hússal, tojással, tehát baromfiállományt, hizlaldát és kisebb vágóhidat is működtetett. Ők spárgát nem neveltek, ezt a zöldségfélét nem kérte a konyha. A hidegre érzékeny paprika- és paradicsom palántákat virágcserepekkel óvták. A fagyos napokon nagyobb méretű virágcserepeket borítottak a palánták fölé, ezeket még két-három cm mélyen bele is nyomták a földbe, hogy a szél, vagy valamilyen állat föl ne boríthassa. A virágcserepek alján lévő vízelvezető lyukra - ami most felülre került - egy-egy marék földet is tettek, hogy a hideg beáramlását megakadályozzák. Károsodás nélkül akár 48 óráig is lefedve maradhattak a palánták. E célra többszáz nagyméretű cserepet tartottak. A virágcserepes fagyvédelem másutt is szokásban volt, az egyéb védekezési módszerek mellett a kertészeti szakirodalom ezt is ajánlotta.

16 Édesapja, idősebb Simon Ferenc 100-150 négyszögöl területen nevelt spárgabokrokat, és termésükből ellátta mind a hercegi, mind a Reischl család konyháját. Étkezésre ezt a növényt sem a cselédség, sem a parasztság nem használta. ,^4 spárga mellé 30-40 cm magasan földet púpoztak, - fölhantolták - hogy a spárgasípok gyöngén maradjanak az árnyékban. Mert ami kijött, az megzöldült, és nem volt már jó. A fagyharangra nem emlékszem. '

7 A spárgaszedéshez nagy