Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Petánovics Katalin: Régészet és néprajz – költészet és valóság

ZALAI MÚZEUM 14 2005 Petánovics Katalin Régészet és néprajz - költészet és valóság Az Alsó- és Felsőzsidből 1943-ban Várvölgy néven egyesülő község hosszan nyújtózik a Nagylázhegy nyugati lábánál, a Zsidi medence közepén.

1 Lakói többnyire szegény emberek voltak — három-hat család is lakott egy-egy portán — közülük sokan hathónapos munkára szegődtek különböző uradalmakba, vagy nyaranta részesaratónak álltak. Télen a férfiak fát vágtak az erdőn, így biztosították a családjuk kenyerét, megélhetését. Szegénységük ellenére, vagy éppen azért, mindig reménykedtek valami csodában, amely egyszer csak rájuk talál, és jobbá teszi az életüket. Az 1920-as években Amerikából hazatelepült falubelijük azt mesélte, hogy odakinn egy jósnő kérdésére, hogy honnan való, azt felelte: nem is meri megmondani, mert olyan szegény helyről jött! De a jósnő más véleményen volt: Nem szegény község az, mert a hegyek mind tele vannak értékekkel, pénzzel, s majd „üdőbe ráakannak."

2 A jósnőnek — úgy tűnik — igaza volt, hiszen számos régészeti lelet került a felszínre véletlenül (DORNYAY-VIGYÁZÓ 1934, 279; MRT 1966, 165-166; NOVÁKI-SKERLETZ 1991). A falu rácsodálkozott a földből előkerülő kincsre, s azonnal elindult a szóbeszéd, mint egy hosszú lánc, szemet szembe, történetet történetbe fűzve. Míg az archeológusok a tudomány szabályai szerint meghatározták a tárgyak korát, nevét, rendeltetését, addig az emberek az évek múltával elszakadtak a tényektől, s lelkükben, gondolkodásukban költészetté vált a valóság. A magyar hiedelemmonda katalógusban külön egységet alkotnak a kincs mondák, melyeknek egyik alcsoportja az ellenség elől elrejtett kincs. Az ellenség — mint a dolgozatból is kiderül — gyakran a török, az elrejtők pedig ebben az esetben a szerzetesek (BIHARI 1980, 125-126). Európa szerte számtalan történet szól az elásott értékekről, amelyek után nemcsak a szegények kutattak, hanem egyetlen társadalmi réteg sem maradt közömbös a mondák titokzatos kincsei iránt (PÓCS 1990, 683). A hiedelmekben jártasak tudják, hogy a földbe rejtett arany hét évenként „fölveti magát, úgy tisztul", s aki meglátja és megleli, gazdag és szerencsés lesz.

3 Szinte nincs falu, ahol kincsmondát ne ismernének, s ne próbáltak volna kutatni utána. Jószerivel a szegénységből való kitörés egyetlen módját látták benne, hogyne kíséreltek volna meg mindent a megszerzése érdekében.

4 Reményeiket, álmaikat táplálták a saját falujukban és máshonnét hallott történetek is. Jól tudták, hogy az emberek évezredek óta folyvást menekültek, s mindig abban reménykedtek, hogy a veszedelem elmúltával majd visszatérnek, ezért rejtették el legféltettebb vagyontárgyaikat. De többségük soha nem jött vissza. A föld viszont hűséges volt: magához ölelte, őrizte amit rábíztak mindaddig, amíg elérkezett az „üdő", hogy valaki megtalálja azt. A nép az előkerült leletek többségét — bármilyen korból származzanak is — a török időkre datálja. Ez történt annak a bronzkor végi - koravaskori kincsleletnek az esetében is, amelyet „felsőzsidi kincsleletként" ismer a régészeti irodalom (MRT 1966, 166). A korabeli Keszthelyi Hírek című újság részletesen beszámolt a lelet előkerülésével kapcsolatos tudnivalókról. Eszerint 1926. február 8.-án Szi Keserű József a községi erdőben fát ásott, s közben egy fekete korsó fordult ki a földből, mely szétmállott, s ottmaradt az edény tartalma, a 14 darabból álló aranylelet (1. kép). A gazdának február 18.-án dolga akadt a városban, így hát magával hozta a talált tárgyakat, s bevitte Lőwy Pál ékszerészhez, aki megerősítette, hogy az általa 217 gramm súlyúnak mért aranylelet 22 karátos, s becslése szerint aranyértéke mintegy 8-10 millió korona. Az ékszerész elkísérte Szi Keserű Józsefet a főszolgabíróságra, ahol jegyzőkönyv készült az esetről, s mint talált tárgyat,