Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Szőke Béla Miklós: Az avar–frank háború kezdete

Az avar -frank háborúk kezdete 235 Emmerami maiores a. 783 [MGH SS XXX. 735]: Huni ad Enisam venerunt, sed ibi nocuerunt nihil [magyarul: SZÁDECZKY-KARDOSS 1998, 270]). A feszültség kiváltó oka, hogy III. Tassilo előző évben Wormsban 12 előkelő túsz állításával megerősíti hűbéresküjét {Ann. regni Francorum a. 781 [RAU I. 40]), aminek fejében a Martell Károly által 725-728ban elvett ingolstadti és lauterhofeni udvarházakat visszakapja; de ez már nem egy megújított barátságot megerősítő ajándék, hanem az addig tisztán személyes kapcsolatot felváltó vazallusi viszony dologi kifejezője (vö. REINDEL 1981, 174; DOPSCH 1999, 159). S bár Bajorország látszólag továbbra is független, ettől kezdve Nagy Károlynak döntő szava van a bajor belügyekben. Az avarok azonnal érzékelik a megváltozott jogállást, s mivel veszélyeztetve látják nyugati határuk biztonságát és a bajorokkal korábban kialakított kapcsolatrendszerük szilárdságát, a diplomácia közvetett eszközei mellett közvetlen katonai nyomásgyakorlással is kifejezik aggodalmukat (az Enns-határ kialakulásáról részletesen ld. DEÉR 1965, 742-754; SZŐKE 2004, 182-184). S míg az alig pár évvel korábban, III. Tassilo kolostoralapítását Kremsmünsterben (777) egyáltalán nem tekintették ellenük irányuló agressziónak (az alapító levél hitelességével kapcsolatban felmerült kifogásokról Id. DEER 1965, 746-747), most a határ menti felvonulással demonstrálják, hogy az Ennstől keletre fekvő térséget továbbra is tartós ellenőrzésük alatt kívánják tartani, még ha egyelőre nihil nocuerunt, azaz semmit nem is ártanak, s a határ biztosításán túl nem szándékoznak háborúba keveredni a szomszéddal (hasonlóképpen GIESLER 1997, 16). Ezt a szándékot erősítik meg az avar kagán és jugurrus követei a Lippénél tartott birodalmi gyűlésen lefolytatott béketárgyalással, elismerve ezzel az aktussal egyúttal azt is, hogy a határt túloldalát többé nem a bajor, hanem a frank érdekszférába tartozónak tekintik (DEÉR 1965, 755). Deér József nyomán Walter Pohl még egyértelműbben összeköti a fenti eseményeket, s olyan koncentrált avar akcióról beszél, ami — az Emisnél kialakult limes certus megvédésére — egyszerre tartalmazza az avar fejedelmek békeajánlatát és fenyegetését is (POHL 1988a, 314). Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, a 782. évi követjárás az első jele annak, hogy az avar kaganátus vezetői — még ha a források korábbi hallgatása azt a látszatot is kelti, hogy eddig Csipkerózsika-álmukat aludták — élénken figyelik a határaikon kívüli eseményeket, és a józan önvédelem reflexével reagálnak a mind félelmetesebben megerősödő új európai hatalom, a Karoling-birodalom most első ízben őket is megérintő expanziós politikájára. A Lippe menti béketárgyalások és a bajor határ megerősítése közötti szoros időbeli egybeesés azt a magyarázatot erősíti, hogy az avarok a bajor belpolitikában bekövetkezett változásokra reagálnak a diplomácia közvetett és a határ menti katonai demonstráció közvetlen fegyverével. A kagán és jugurrus „kettőse" Ez a politikai józanság annál inkább figyelemreméltó, mert az avar kaganátus belső hatalmi szerkezete ekkor már korántsem olyan monolitikus, mint volt a korai avar időszakban. Az avar történelem végnapjaival foglalkozó történészek sora számára mellékes hírértékű, pedig a későbbi események tükrében döntő jelentőségű, hogy Nagy Károlyhoz nem csak a kagán, azaz a legfőbb avar méltóság, hanem a kagán és a jugurrus követei mennek tárgyalni. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy a kagán-jugurrus méltóságpár egy kazár típusú, szakrális kettős királyság uralkodóit jelzi az avaroknál, ezért a közös követküldés (ALFÖLDI 1933; DEÉR 1965, 758-763). Más szerint nincs szó a hatalom és vezetés ilyen megosztásáról a késő avar kori forrásokban (BONA 1984, 334), s vannak még szkeptikusabbak is (ERDÉLYI 1982, 197; POHL 1988a, 293-300; POHL 1988b, 271). A sztyeppéi birodalmak életében nem ritka a hatalommegosztás, majd ennek következményeként a részterületek önállósodása, végül újabb birodalmak születése. A katonai és adminisztratív feladatok megosztását azok a hatalmas térségek válthatják ki, amelyek felügyeletét az uralkodó dinasztia egyre inkább önállósuló tagjai látják el. De siettetik az egyszemélyes hatalomgyakorlás megosztását az örökösödési kérdések, a számos feleségtől származó gyermek és a vérrokonok népes családjának hatalmi törekvései, esetleg a birodalmon belüli etnikai csoportok fölé helyezett helytartók elszakadási mozgalmai (ahogy erre az avarok esetében is találunk példát, vö. Miracula Sancti Demetrii II [5] 286: „Ezek után külön népként kezelte őket [ti. a 618 körül Illyricumban hadifogságba esett és avarokkal keveredett keresztény nép hatvan évvel későbbi utódait] az avarok kagánja, s a nép [ti. az avarok] szokásának megfelelően vezetőt rendelt fölébük, név szerint Kubert" [SZÁDECZKY-KARDOSS 1998, 220]), végül pedig az uralkodó dinasztia karizmájának gyengülése is (POHL 1988a, 294-295). Általában a fenti okok egyike, esetleg több együttesen jellemzik a győzelmes birodalomalapítást követő időszakot, amikor az uralkodó dinasztia „sikertelensége" végül a hatalom kompromisszumos megosztásához, „kettős fejedelemség"-hez vagy oligarchikus vezetőréteg kialakulásához vezet (vö. DEÉR 1965, 761-762, honfoglaló magyar, besenyő és nyugati türk