Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Lőrinczy Gábor–Straub Péter: Alpi típusú övgarnitúra a Szegvár–oromdűlői 81. sírból

140 Lőrinczy Gábor - Straub Péter Az áldozati állatok A tiszántúli kora avar kori, részleges állattemetkezéseket tartalmazó temetkezések/temetők sorát (LŐRINCZY 1992, 113-117; LŐRINCZY 1995, 403; LŐRINCZY 1996, 179-180) a legutóbbi összeállítás óta az alábbi lelőhelyek bővítik: Szentes-Borbásföld (LŐRINCZY 1996, 177), Békéssámson, Móricz Zs. u. 1. sír (LŐRINCZY 1998, 344-346), Dombegyházahomokbánya (LŐRINCZY 1998, 346-347), Hódmezővásárhely-Gorzsa, Kovács-tanya (LŐRINCZYSZALONTAI 1996, 275), Kunágota

9 (LISKA 2000, 234), Magyarmajdán-Újtemető/Majdan (Yu) (LŐRINCZY 1998, 19. j.) és Tótkomlós (RÓZSA 2002). A több mint 50 lelőhely tanúsítja (LŐRINCZY 1996, 180), hogy az áldozati állatok nagy száma a korszak tiszántúli kora avar kori temetőinek döntő többségére jellemző. A kora avar kori sírokból előkerült állatcsontanyag átfogó archaeozoológiai feldolgozása és régészeti-történeti szempontú értékelése még várat magára, bár egyre szaporodik az újabb feltárásokon előkerült leletanyag szakszerű közlése (VÖRÖS 1996; VÖRÖS 2002). A bemutatott sír esetében az áldozati állatok sírba helyezésének menete a következő lehetett: a fülke szájának lezárása után a sír előterének, aknájának aljára terítették a borjú lenyúzott bőrét, ezt követően a mén összegöngyölt bőrét tették a sírba, hogy azzal teljesen elzárják a fülke száját. Végül ugyancsak összegöngyölve helyezték a sírba a bárány irháját. Az áldozati állatok közül a hasznosítás, munkavégzés szempontjából a ló, a fogyasztás-étkezés szempontjából a borjú és a bárány volt a legértékesebb korban. Az elhunytnak a közösség feláldozta a beidomított és ereje teljében lévő hátaslovát, míg a másik két állatot a halotti tor, tehát a közös étkezés szempontjai szerint választották ki. A koporsó E sír azon kevés esetek egyike, ahol nemcsak a koporsó formáját és típusát sikerült megfigyelni, hanem az anyagvizsgálathoz szükséges mértékű anyagminta vételére is lehetőség volt.

10 A szegvároromdűlői sírok döntő többségénél vájt koporsóban temették el az elhunytakat. Az eddig publikált szegvári sírok közül még a 109. (LŐRINCZY 1995, 399), a 130. (LŐRINCZY 1992, 103, Abb. 17) és a 165. sír (LŐRINCZY 1998, 22. j.) esetében sikerült dokumentálni e koporsóformát. A szegvári vájt koporsókon kívül a Tiszántúlról a biharkeresztes-lencsésháti sírt (MESTERHÁZY 1987, 222; LŐRINCZY 1992, Amn. 27) említhetjük az előfordulás további példájaként, egyéb, bár késő avar kori párhuzamok: Klárafal va-Vasút utca 8. sír (LŐRINCZY-SZALONTAI 1996, 278),

11 SzékkutasKápolnadűlő 250. sír (B. NAGY 2003, 90. kép; BENDE 2003, 311), utóbbi esetben a koporsó tetejét is sikerült megfigyelni. A lószerszám helyzete A bemutatott sírban a lovat nem felszerszámozva temették el, mert a zabla nem a ló szájában volt. Még mielőtt a báránybőrt a sírba tették, a lószerszámot — a kantárt és a nyerget — az összegöngyölt lóbőrrel lezárt fülke szája elé helyezték, a fülke aljára terített szarvasmarha bőrére. Még a részleges lótemetkezések között is igen ritka, hogy az állatot nem felszerszámozva temetik el, tehát a zabla nem a ló szájában kerül elő.

12 A kevés esetek egyike a Biharkeresztes-Lencsésháton feltárt magányos sír, amiben a halott jobb oldalán elhelyezett részleges ló csontjai alatt és a halott mellett került elő a lószerszám, ahogy erre Mesterházy Károly fel is hívta a figyelmet (MESTERHÁZY 1987, 222, 229, 231, 235; LŐRINCZY 1992, Amn. 27). A gyomai sírba temetett kitömött lovat sem szerszámozták fel. A fanyerget a hozzá tartozó kengyelekkel a halott mellkasa fölé, a zablát a kantárral együtt magára a nyeregre helyezték (SOMOGYI 1997, 99, 101). A Hódmezővásárhely-Szárazér-dűlőben megmentett részleges lovas sírban a két mellső lábszárcsont találkozásánál került elő a zabla (KOREK 1942, 156). Szegvár-Oromdűlőn a 81. síron kívül csak az 500. sírban nem volt a zabla a ló állkapcsa között, hanem a temetés során a lókoponya tetejére helyezték a kantárral együtt.

13 Kérdés, hogy ezek egyedi, elszigetelt esetek, vagy egyfajta átmenetet jelentenek a lószerszámos temetkezési szokás gyakorlata felé, amikor a lovat már nem, csak lószerszámát helyezik a sírba. Mindenesetre pusztán időrendi szempontból megközelítve, a kétféle gyakorlat kapcsolódhat egymáshoz, mivel a döntő többségében a Tiszántúlról ismert lószerszámos temetkezési szokás gyakorlata a 7. század közepén vagy ezt követően tűnik fel és főként a 7. század utolsó harmadábanjellemző (BENDE 2000, 254; BENDE 2003, 318), míg a fel nem szerszámozott lovastemetkezések előfordulása a 7. század második harmadára tehető. Az eddigiek alapján a lószerszámok tekintetében az alábbi temetkezési formák találhatóak vagy feltételezhetőek a tiszántúli kora avar kori temetkezések között: 1. Lovasfelszerelést is tartalmazó halotti áldozat: pl. Kótaj (LŐRINCZY 2002, 210), Endrőd-Fütyüri-domb (MAKKAY1995, 33. j.).

14 2. Lóáldozat maradandó szerszámzat nélkül, esetleg csak kötőfékkel: Szegvár-Oromdűlő 870. sír