Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Nagy Margit: Kor népvándorlás kori gyermeksír amulettekkel Mártélyról (Csongrád megye)

102 Nagy Margit télyihoz közelebbi párhuzam egy singidunumi férfísír (SCHULZE-DÖRRLAMM 2002, 12, Abb. 4, 2) csontcsatja (10. kép 3) és a valószínűleg elefántcsontból csiszolt példány a Hódmezővásárhely-Dilinka, Franciszti téglagyár gepida temetőjének (CSALLANY 1961, 125, Taf. 230, 14) leleteiből (10. kép 4).

17 Mivel a mártélyi karikán a csattövis nem hagyott látható kopás- vagy patinanyomot, felvetődhet, hogy a csont karika, egy szíjra szerelhető testtel együtt, övfüggő is lehetett.

18 De a leginkább valószínű, hogy a csattövis, illetve lemez nélküli csontkarika a gyermeksírba viseleti funkció nélkül, amulettként került. A mártélyi sír 3 db vadkanagyar csüngőjének készítési idejét nehéz lenne a többi tárgytól függetlenül meghatározni, mivel a harcias, erős, bátran küzdő vadállat alsó szemfogait minden korszakban szerencsét hozó tárgynak tartották. Úgy látszik azonban, hogy a vadkanagyarakat a római korban különösen nagy számban gyűjtötték és használták lószerszámdíszként, amulettként. A Felső-Rajna vidéki dangstátteni tábor 1-2. századi leletanyagot tartalmazó, a kaszárnyaépületek közelében lévő hulladékgödreiben számos megmunkált, törött vadkanfog került elő. Gerhard Fingeriin az átfúrt vadkanagyarakból, a kora római ábrázolások nyomán, félhold alakú csüngőt rekonstruált. A kora római lószerszámcsüngők jellegzetessége, hogy az agyarpár széles végeit fémlemezzel fogták össze (FrNGERLIN 1981,418^127, Abb. 4-5); a csüngő felfüggesztésére pedig fémkarikákat használtak. Néhány esetben az agyarakat a hegyes végükön is átfúrták (11. kép 1-2). Pannoniában vadkanagyar amulett igen ritkán került a sírba. A tokodi késő római temető 5. sírjának 1-2 év közti kislánya (LÁNYI 1981, 170, 184, Tab. 1; Abb. 2, 5) és a szentendrei 23. sírjában eltemetett, feltehetően nyomorék nő a nyakában hordta (MARÓTITOPÁL 1980, 106). A mártélyi legnagyobb példánnyal megegyező méretű vadkanagyarat egy 5. századi csongrádi gyermek — Csongrád-Kaszárnya 131. sír — mellé tettek (PÁRDUCZ 1963, 50, Abb. 9; Taf. 9, 28). Ezekben az esetekben a vadkanfogat nyilvánvalóan a gyengékhez, elesettekhez mellékelték. Korban és a szokás jellegét tekintve is a késő antik példákhoz kapcsolódik a mözsi 20. sír torzított koponyájú leánygyermeke, akivel gyöngyöket, vadkanfog csüngőt és egy trapéz alakú, kőből csiszolt amulettet temettek el (SALAMON-LENGYEL 1980, 96-98, Fig. 4; Pl. 2, 6). A tiszalök-rázompusztai feldúlt szarmata sír földjében, összeégett koponyadarabokkal együtt vadkanagyar töredéket találtak (MÉRI 2000, 121, 7. kép 3).

19 Az alföldi szarmatáknál ez az amulettfajta ritkaságnak számít, viszont a déloroszországi szarmaták halomsírjainak jellemző lelete volt az Alsó-Volga vidéktől a Krímig (KOKOWSKI 2001, 204). A késő császárkori Barbarikumban, a Visztula felső folyásától keletre, a lublini hátság Bug folyótól határolt szélén, valamint a romániai Moldavában és Ukrajna déli részén, a marosszentanna-csernyahovi kultúra területén Andrzej Kokowski adatai szerint 9 lelőhelyről 17 db vadkanagyar amulett számolható össze. A legnagyobb előfordulási szám a kelet-lengyelországi Maslomçcz temetőjében regisztrálható, ahol ez a csüngőfajta hét sírból került elő (KOKOWSKI 2001, 203-209, Abb. 2).

20 A késő római provinciák területéről átfúrt vadkanagyarak a legnagyobb számban Kelet-Galliából és Gallia Belgicából ismertek. Germán származású katonák viselték, Monceau-le-Neuf-ben, Brumathban, Mont Hermes-ben, Vertault-ban és a Mont Bernyben (BÖHME 1974, 116-117). Britanniából három szórvány példányt közöltek, Richborough-ból, North Wraxalból és Southeryből (CHADEWICK HAWKES 1964, 188-189, Anm. 89-90). Joachim Werner a Monceau-le-Neuf-i 2. sír ezüstlemezbe foglalt agyarpárját sisakdíszként határozta meg. A hold formájú agyardíszt, mely a bőrsisak homlokdísze lehetett, a harcos lábánál lévő agyagtálba helyezték (12. kép 1). A népvándorlás kori germánoknál a vadkan és a sisak összekapcsolása számos ábrázolásról és irodalmi utalásból ismert (WERNER 1949, 248-257; MEANEY 1981, 240-241, Vll.a). A vadkanagyar párok esetenkénti sisakdísz meghatározását, melyet Sonia Chadwick Hawkes és Gerhard Fingeriin kétkedéssel fogadott, egy felső-ausztriai 5. századi sír igazolta. A schwannenstadti 90. sírban fekvő idős férfi koponyáján egy pár vadkanagyar feküdt (TOVORNIK 2002, 51-52, 122, Taf. 40, 1-6), nyilvánvalóan a bőr sisak díszeként (12. kép 2). Az Isar torkolatánál fekvő Peigen 6-7. századi temetőjében Uta von Freeden hét sírban talált vadkanagyar párt, melyeket férfiak és gyermekek sisakdíszként viseltek (FREEDEN 1993, 167-168, Abb. 7); az agyarak mérete a tulajdonos életkorához igazodott (12. kép c). A mártélyi sír legnagyobb méretű vadkanagyarának (6. kép 3) kérdése a fém foglalatú galliai példányokhoz kapcsolódik. A kapitális méretű bal oldali agyar ugyanis az átfúrás helyéből és jellegéből ítélve, eredetileg nem csüngőnek készült; erre a célra elég lett volna a széles oldal áttörése, amint ez a mártélyi kisebb méretűeknél látható (6. kép 1-2). A legnagyobb agyarba éppen a külső, legvastagabb szélen vágtak lyukat. Az áttörés iránya és mérete alapján a lyuk az agyar teljes szélességét átfogó, legalább 2,5 cm hosszú, 0,3-0,5 cm átmérőjű fémszög számára készült. A lyuk felső bevágásának formájából az agyarpár szilárd rögzítési módjára lehet következtetni, hasonlóra, mint amilyet a Monceau-le-Neuf 2. sír agyardíszének foglalatánál alkalmaztak (WERNER