Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Marx Mária: Húsvéti határjárás Zalaegerszegen

Húsvéti határjárás Zalaegerszegen 243 jongatás, lövöldözés, puskaropogtatás, éppen úgy, mint arról Barabás László is ír cikkében. A gyülekezés itt is a központban, a fö téren (piacon), ill. a nagytemplom előtt történt. Innen mentek be a résztvevők a templomba. A pap jelenlétében imát mondanak (egyes közlők szerint a Lorettói litániát! ), és magukhoz veszik a „török zászlót", más adatok szerint az imát és az áldást a pap mondta, amelyet a határjárók a kapitány felszólítására az oltár elé térdepelve fogadtak. Borbély György írja a már említett Török világ Magyarországon с cikkében , hogy kapitányuk, „az öreg erdőpásztor" (a megjelenés idején Kovács József) irányítja őket, köztük jár és rendet csinál. Külön tisztségviselő-választásról nincsenek nálunk adatok, a hangszeresek, előénekes, és a kapitány személye talán spontán adódott, s ameddig az érintettek részt vettek a határjárásban, addig szerepüket is megtartották. Törvényeket sem hirdettek, de a Kálváriáig a menettel tartó pap és a kapitány intette a résztvevőket, s ismeretes, hogy a káromkodás Egerszegen is tilos volt. Ez annál is természetesebb, minthogy a feltámadás éjjelén amúgy is illett (volna) ájtatosan viselkedni. Hogy e követelménynek a határjáró legények nem mindig feleltek meg, arról már volt, és még lesz is szó. 3. A menet elindult. (A Kálváriától már csak férfiak.) Kalapjuk mellé és fegyvereik csövéhez örökzöld puszpáng ágat dugtak. Utvonaluk Tölli Kálmán elmondása szerint a következő volt: Baross-liget - Besenyei hegy alja - Gálafej - Alsóerdő (az erdészlak és az „ezeréves fa") - Becsali felső kocsmáig. Kb. hajnali 4-5 óra tájban érkeztek meg, s itt a polgármester megvendégelte őket. Ezután a téglagyárnál volt ismét gyülekező, visszamentek a városba, és részt vettek a húsvéti szertartásokon. A határjelek megújítása, vagy akár csak felismerése, és a megcsapatás a közlő idejében már nem volt élő szokás, legfeljebb tréfás formában került rá sor. 4. Erdélyben a határkerülés összefonódott a fenyőágazással, vagy virágozással, amely a mi májusfa-állításunkkal rokon párválasztó szokás (részletesen nem térek ki rá), ugyanúgy, mint az utána, húsvét vasárnap éjjelén következő hajnalozás is, amely pedig a húsvéti locsolás egy formája. Voltaképpen ez a legjelentősebb különbség a határjárás erdélyi és egerszegi szokása között. Az első három ismérv, ha nem is hasonlóan erőteljes formában, mint pl. a Nyárád-mentén az egerszegi, mezővárosi, kissé már „polgárosodott" szokásból is kiérezhető. Nálunk azonban nincsen semmiféle utalás arra, hogy a határjáráshoz valamilyen formában párválasztó szokáselemek kapcsolódtak volna. Talán nem is véletlen, hogy az országnak ebben a részében hamarabb „kiment a divatból". Barabás László megfigyelései szerint a Nyárád és a Kis-Küküllő vidékén is a párválasztó vonások erősödtek a határkerülés rovására, s ezek az elemek tartották életben a legutóbbi időkig. Egerszegen azonban már a múlt század közepén, vagy utolsó harmadában hanyatlásnak indult a határjárás szokása. Erre utal az, hogy a résztvevők száma egyre apadt (említés történik arról, hogy régente 80100 ifjú s öreg is járta a határt, Gönczi könyvében 27 férfiút mutat a fénykép, Borbély György is „harmincznegyven fegyveres ifjú legény"-ről ír, de Tölli Kálmán 1952-ben már azt mondta, „Tizen-huszan szoktak összejönni, ebből nyolc-kilenc volt a fegyveres"), hogy a vallásos jellegű motívumok lassanként elmaradtak, és az adatközlők beszámolói is - amelyek idővel egyre inkább hiányosak, ellentmondóak, néha már kissé zavarosak is lettek - arra mutatnak, hogy a szokás tartalmilag kiüresedett. Pesthy Pál a fentebb már idézett Zalaegerszeg múltja és jelene című könyvecskéjében is panaszkodik erről: „Ez a kedves húsvéti szokás egyedülálló az egész országban. A tudomány és a szépirodalom egyaránt foglalkozott vele. Sajnos, az idők folyamán veszített eredeti komolyságából s vele a harmatos költészetéből is. Pajkos és kalandos elemekkel keveredett, a vágy azonban az, hogy a szokás ismét visszatérjen ősrégi tisztaságához." . A város fokozatosan megvonta a borra, ill. puskaporra vonatkozó támogatást, sőt először 1907-ben a fegyverek, majd a sípok, dobok és egyéb zajos hangszerek használatát is megtiltotta. A század elején a felvonulás már inkább duhajkodásra emlékeztetett, mint akár határjárásra, akár pedig feltámadási körmenetre. A háborúk alatt és között nem volt minden évben határjárás, de kisebb nagyobb kihagyásokkal az ötvenes évek elejéig élt a szokás a városban. Időnként a tűzoltóságot, a leventéket, majd a katonaságot is igyekeztek bevonni, hogy a hangulatot emelkedettebbé te33 gyek. Az ötvenes években persze már teljesen megfosztották „klerikális" vonásaitól, inkább amolyan népünnepély számba ment. Végül magától elhalt a határjárás, és ellent állt az eddigi újjáélesztési kísérleteknek is. Ennek valószínűleg az az egyik oka, hogy a városba a hatvanas évektől rengeteg távolabbról jött ember költözött, akiknek a szokás még annyit sem mondott, mint az akkori egerszegieknek. Másrészt a kor divatja szerint rendezett sok-sok felvonulás talán a régiek kedvét is elvette a hasonló mulatságoktól, az egyház pedig már a húszas- harmincas években sem vette jó néven a túlontúl