Zalai Múzeum 9. 100 éves a Keszthelyi Balatoni Múzeum (Zalaegerszeg, 1999)

Petánovics Katalin: Bűn és bűnhődés az egyén és a faluközösség szempontjából

262 Petánovics Katalin Legalábbis így látta a falu népe. Az utolsó megbocsáthatatlan eset szerencsétlen véletlen volt. Egy nagyhangú, nagydarab, erejével büszkélkedő ember mindenáron birkózni akart, s úgy vágta földhöz a szabódó, nála sokkal gyöngébb alkatú és egyszerűbb embert, hogy többé nem bírt felállni. Ráadásul nem siettek orvosért abban bízva, hogy múló rosszullét es majd rendbe jön. De a korházban meghalt. A család minden követ megmozgatott, hogy ne kerüljön a börtönbe az elkövető. Nem is került. De utána soha nem volt békessége, a saját lelke vádolta éjjel-nappal szünet nélkül. Búskomor lett és hallgatag. Egyre azt hajtogatta: Ha csak egy hónapot is börtönben lettem volna, megnyugodnék, hogy megbűnhődtem meggondolatlanságomért. Végül nem bírta tovább az önvádat, s a szőlőhegyen fölakasztotta magát. Felesége szintén lelki beteg lett. és egészen eltorzulva a bánat okozta szenvedéstől hamarosan meghalt. Fiuk ugyancsak súlyos betegen, viszonylag fiatalon követte az anyját. Hiába volt a vezeklés, s végül az önbüntetés legnagyobbika, az öngyilkosság, a közösségtől nem kapott feloldozást. Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy egy szegény, csendes, gyenge emberen mutatta meg az erejét, aki nem akart birkózni, mert eleve egyenlőtlen volt a „harc" kimenetele. Még azok sorsában is Isten büntetését látták, akik szerintük hamisan tanúskodtak az ügyben. Nem volt éjjeli nyugodalmuk, men folyton-folyvást azt hallották, mintha az. ablakukon át homokot, földet, kavicsot szórtak volna láthatatlan kezek a szobájukba. Egyikük torokrákban halt meg - a 8. parancsolat - a hamislanúságot ne tégy! megszegése miatt. Szájával hazudott, ott érte a büntetés." Ellentétben a többi halálos bűnt elkövetővel, akiket láttak, vagy hallottak visszajövetelükről. a gyilkosok síron túli jelentkezéséről nem sokat tudnak, mert azt a család nem árulta el. Másrészt a megszokottnál több misét mondattak értük, hogy nyugtuk legyen tőlük, megelőzzék nem kívánt látogatásukat. Olyan véleményt is hallottam, hogy ahova a gyilkosok kerülnek, onnét senki többet ki nem szabadul, azért nem jöhetnek vissza. Ennek ellenére az öngyilkosok és a gyilkosok sírja közelében félnek a legjobban ha útjuk éjjel a temetőn keresztül vezet. A fentiekben igyekeztem rámutatni a falu erkölcsi íteletére, s a bűnösök egyéni lelki szenvedéseire, már amennyit a falu ebből észrevett, vagy feltételezett. A tragikus sort egy komikus, vagy inkább tragikomikus történettel zárom. Látszólag nem illik ide. hiszen nem erőszakos cselekedetről szól. Mégis, mivel lelkiismereti problémával kapcsolatos, az előbbiek tanulságos ellenpontjaként szólok róla. Ez is véglet, akárcsak a gyilkos indulat, csak ellenkező előjelű. О éppúgy áthágta a józan megfontolást és értékítéletet, mint az előzők. Tettének ugyanúgy volt áldozata, ha nem is halálos. 1949 telén a falu két jómódú családjának a gyereke összeházasodott. Akkoriban szigorú szabályok írták elő. hogy ki hány hízót vághat, hány kiló zsírt kell beszolgáltatnia abból is, és akit engedély nélkül ún. feketevágáson értek, alaposan megbüntették, még börtönbe is zárták. A lakodalomra a vőlegény apja titokban levágott egy nevendék borjút. A titok persze kitudódott, följelentették, s mindkét gazdát bekísérték a rendőrségre. Ügyvédjeik tanácsára mindketten állhatatosan tagadtak, s mivel egy zárkában voltak, összehangolták a mondandójukat. Elérkezett a tárgyalás napja, s a. két örömapát külön-külön cellában helyezték el. A vőlegény apja mélyen hívő. becsületére, igazmondására sokat adó ember volt, ráadásul templomatya. Tudta, hogy a tárgyaláson esküt kell tennie arra, hogy a színtiszta igazságot mondja. Egész éjjel tusakodott, és úgy érezte, hogy az Úr Jézus azt követeli tőle. hogy őszintén beszéljen.

28 Küzdelmét megtetézte, hogy a 10 parancsolatot esténként szinte imaként szokta családjával közösen elmondani, hogy minden parancs a vérükbe ivódjon, és soha ne feledkezzenek meg a kötelességükről. A 8. parancs pedig így szól: Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! Másnap a tárgyaláson nemcsak elfogadta, hogy valóban engedély nélkül vágott borjút, hanem még azt is bevallotta, amiről senki sem tudott, tudniillik hogy a nászúra is vágott egyet. Mindkettőjüket elítélték a tiszta lelkiismeret jutalmaként! Mert arra már nem gondolt pedig ez is erkölcsi parancs - hogy a „másnak kárt okozó titkot nem szabad kibeszélni."

29 A történetet saját fia és még számosan elmesélték nevetve-bosszankodva, és mindnyájan ugyanazt a tanulságot vonták le. hogy a sajátjukat vágták le. senkinek semmi köze hozzá. Ha rajtacsípték és tagadott, az nem számított bűnnek. „Ez csak egy törvén vót. a törvén ellen vétett, nem más ellen. Nem vót bün." A tréfának is beillő igaz történetnek azonban nagyon is komoly erkölcsi háttere van. Először is a hamis eskütől való félelem, amelyet - hite szerint - Isten megtorol. Másodsorban úgy vélte, ha megszegte a törvényt, akkor bűnhődnie kell érte. akár igazságos az a törvény, akár nem. Harmadjára azt is számba vette, hogy a tudott, de elhallgatott bűn az ő lelkét terheli. S mivel ő tudott nászúra törvényszegő tettéről, szabadulni akart ettől a felelősségtől. Lelke csak ezen az áron nyugodott meg. csak így nézhetett szembe azokkal, akiket hasonló okokból elítéltek. Hogy túlzásba vitte az igazmondást? Ezt naivsága, jóhiszeműsége, vallásossága miatt tette. Nem tudta megoldani az erkölcsi dilemmát. Őt is elítélték: nevetéssel és egy kis kárörömmel. Nászúra végülis nem haragudott rá. Ismerte már, s biztos volt benne, hogy nem akart rosszat. A börtönben töltött másfél év alatt volt idejük megbeszélni a dolgot, s kibékülni egymással és a büntetésükkel egyaránt. A példák végére jutva tanulságos volt megfigyelni,