Zalai Múzeum 9. 100 éves a Keszthelyi Balatoni Múzeum (Zalaegerszeg, 1999)

Straub Péter: A Keszthely-kultúra kronológiai és etnikai hátterének újabb alternatívája

206 Síraub Péter hely-kultúra idejében azonban nem annak bizonyítéka, hogy a késő római népesség a Dunántúlon folyamatosan használta volna ezen ékszert több évszázadon át (MÜLLER 1987a, 112), hanem sokkal inkább újabb nyugati kapcsolatok jele. A poliéderes fülbevalók ugyanis általánosak még a 7. század elején is, mind alemann (FREEDEN 1979, 288-293), mind langobard temetkezésekben (MENIS 1990, Fig. II. 24, III. 17, 111, 119e), ami így a keszthelyi darabok értelmezéséhez is jobb magyarázatot kínál. A Keszthely-kultúra leletei régészeti alapon tehát sokkal inkább 7. század eleji keltezést tesznek szükségessé, sem mint 6. század végit. A horreumi temető biokémiai és régészeti elemzése majdnem ugyanazt az eredményt adja. Szerológiailag a temetőben markánsan elkülönül egymástól egy római és egy langobard csoport, melynek régészetileg az analóg balkáni valamint itáliai darabok ismeretében 7. század eleji bizánci és langobard leletanyag felel meg. Leletösszefüggéseik - egyetlen sírt kivéve - összhangban vannak a természettudományos vizsgálat eredményével, mindössze három lelettípus (melltű, gyűrű, fátyoldísz) nem mutat etnospecifikus jelleget. További Keszthely-kultúrás temetők, egyelőre publikálatlan szerológiai eredményei ugyanezt az etnikai kettősséget erősítik meg, melyekkel a germán (langobard) eredetű lelettípusok száma is tovább bővíthető. A kérdés az, vannak-e írott források arra vonatkozóan, hogy a 7. század eleji Dunántúlon történetileg is megalapozottan számolhassunk ilyen eredetű idegen népességjelenlétével. Az írott források tanulságai A Keszthely-kultúra kialakulásával kapcsolatban Bóna István nyomán (BÓNA 1970, 122 j.) a kutatás az avarok 582. évi sirmiumi és 584. évi singidunumi ostromára hivatkozik, melyet követően Johannes Ephesinus és Theophylactus Simoccata szerint Baján hadifoglyokat telepített volna át birodalmába, ami így egyben a kultúra 6. századi keltezésére is alapot adna. A forrás Szádeczky Kardoss Samu által közzétett magyar nyelvű részleteiben azonban nem találni ilyen adatokat (SZÁDECZKY 1992, 49-50, 62-63). Hasonló eredményre jutott legutóbb Bálint Csanád is, aki a bizánci népesség áttelepítésének igazolására nem a 6. századi forrásokat használta fel, hanem a Miracula Sancti Demetrii 7. század eleji beszámolóját. A szerző 618619-re keltezhetően talált adatot bizánci hadifoglyok átköltöztetésére, ami alapján a Keszthely-kultúrát ettől az időtől számítja (BÁLINT 1995, 291). A forrás értelmezése azonban több problémát is felvet. A Miracula szerint az áttelepítés ugyanis a Duna folyóhoz történt, Sirmiumon túl „...s az egész népet, már tudniillik a fogságba esett egész népet, mint amely a továbbiakban már az ő alattvalója, a fent nevezett kagán a Duna folyónál telepítette le ama Pannonián túli részeken, amely provinciának régente a Sirmium nevű város volt a metropolisa" (SZÁDECZKY 1992, 220). Ez területileg nem esik egybe a kultúra Balaton környéki lelőhelyeivel. A forrásból továbbá kiderül, hogy később a Kuber vezette bizánci felkelők, a győztes csatákat követően a Dunán átkelve délre menekültek, míg a kagán észak felé, országa belsejébe vonult. Amennyiben a szóban forgó terület részben a Duna jobb partját is magába foglalta volna, érthetővé válna a Keszthelykultúra egyes bizánci tárgytípusainak - figurális korongfibulák, bizánci csatok - Baranya megyei feltűnése, mely népesség egy része a közép avar kor folyamán el46 menekült a birodalomból. A Miracula ezen passzusa tehát nem köthető a Keszthely-kultúrához, ám ismert több olyan rövid utalás 7. század eleji áttelepítésekről, melyek közt feltételezhetünk Dunántúlra vonatkozót. Nyugat felé tekintve értesülünk egy másik áttelepítésről is, mégpedig szintén a 7. század elejéről. Paulus Diaconus beszámol arról, hogy 610-611 körül az avarok Friaul, a legészaknyugatibb langobard város kirablása után annak lakosságát Pannoniába költöztettek: „...az avarok minden férfikorban lévő langobardot karddal elpusztítottak, a nőket és a kicsinyeket pedig fogság igájába hajtották" (SZÁDECZKY 1992, 148). E forrást Bóna Istvánnal szemben, a hazai és a nemzetközi kutatás egyaránt az említett időpontra keltezi (JARNUT 1982, 59: SZÁDECZKY 1986, 31). A forrásban szereplő valamennyi férfi leölése valószínűleg túlzás, hiszen akkor Paulus Diaconus nagyapja és annak testvérei nem kerülhettek volna Avariába. Nagyapja menekülési útja - elhagyott hegyi tájakon át az alpesi szlávokhoz valamint Friaul és Keszthely egymáshoz való közelsége alátámaszthatja az áttelepítés és a Keszthely-kultúra közti kapcsolat lehetőségét, s magyarázatot adhat a kultúra langobard lelettípusainak nagy számára, s hogy azok miért pont a cividalei temetők sírjaival mutatják a legszorosabb kapcsolatot. Paulus Diaconus beszámolója lehetőséget nyújthat egy írásos forrásadat és egy régészeti kultúra összekapcsolásához, mely így megoldást kínálhat a férfisírok csekély számára is. Befejezés A 7. század eleji Dunántúlon több területen is számolhatunk idegen közösségek jelenlétével, melyek közül a Keszthely vidékiek esetében biztosan feltételeznünk kell bizánci elemek mellett langobardokat is, kiknek a baranyai leletanyagban azonban nincs közvetlen nyomuk. A Balaton- felvidék fokozatosan elszegényedő római népessége nem kizárt, hogy megélte a kultúra megjelenését, s résztvett annak életében, ám ez keltezhető