Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Kelenik József: A Kanizsa–sormási ütközet 1600. október 7–13.

ZALAI MÚZEUM 7 1997 Kelenik József: A kanizsa-sormási ütközet 1600. október 7-13. A török elleni tizenötéves (1591-1606) háború története a kiváló forrásadottságok ellenére mind a mai napig meglehetősen feldolgozatlan, jóllehet Mohács után ez volt az első komoly kísérlet a török magyarországi hatalmának megtörésére. Bár a Magyar Királyság és a Német Nemzet Szent Római Birodalma hadseregszervezés és ellátás tekintetében még mindig jócskán elmaradt az Oszmán Birodalomtól, taktikai fölénye ezeket a hátrányokat - sok tekintetben - képes volt ellensúlyozni. Hogy a harcban végül is melyik tényező a fontosabb, azt - egyelőre - tizenöt évi elkeseredett küzdelem tanulságai alapján sem sikerült eldönteni. Ennek a fordulatokban gazdag, elhúzódó és véres háborúnak egyik rendkívül érdekes epizódja a hétnapos kanizsa-sormási ütközet. Jóllehet a kutatás eddig nem sok figyelmet szentelt neki, ez az 1600. október 7-13. között lefolyt összecsapás-sorozat, mind a magyarországi végvári rendszer egészére, mind pedig Kanizsára nézve komoly következményekkel járt. Hogy miért, azt akkor érthetjük meg igazán, ha képzeletben vetünk egy pillantást a déldunántúli védelmi rendszer XVI. századi képére. 1566-ban Szigetvár, és az árnyékában meghúzódó néhány kisebb vár eleste után a további török terjeszkedés megállításának dicsőséges, de hálátlan feladata Kanizsa várára hárult. Kitüntetett szerepét azonban sajnos nem kiterjedt erődítményeinek, vastag falainak, vagy népes őrségének, hanem katonaföldrajzi helyzetének „köszönhette". Ismeretes, hogy a Dél-Dunántúl dombhátai között észak-déli irányú, úgynevezett meridionális völgyek húzódnak. Mivel ezek természetes gyűjtőhelyei a dombokról lefutó csapadékvizeknek és a környék időszakos vagy állandó folyóvizei is itt találnak utat maguknak, természetes, hogy ezen völgyek többsége - a 19-20. századi csatornázások és lecsapolások ellenére még ma is meglehetősen vizes, ingoványos. Az a völgy azonban, melyben a Kanizsa patak (ma Principális csatorna) kanyargott vizenyőssége ellenére is nagy jelentőségre tett szert, hiszen peremén fontos észak-déli irányú főútvonalak húzódtak és húzódnak ma is, amit Kanizsánál több kelet-nyugati főút keresztez. A Zalától Kapornakig a Polgár patak, Kapornaktói a Muráig pedig a Kanizsa szétterülő vize tette szinte átjárhatatlanná azt a völgyet, amely így a két folyót összekötve, egy hatalmas, természetes vizesárokként állta el a török útját. Ennek a természetes határnak, amely a mögötte fekvő magyar területek mellett a Mura völgyében északra, Stájerország felé vezető utakat is védelmezte, egyetlen számba jöhető őrzője Kanizsa volt. Ezt pedig mind a Haditanács, mind pedig az osztrák rendek pontosan tudták. 1576 augusztusában II. Miksa császár ugyanis arra kéri a rendeket, hogy a pénz hiányában megakadt Kanizsai építkezésekre 100-100.000 aranyat szavazzanak meg. Mert, mint mondta „... Kanizsa az egyetlen és legutolsó akadály, amely a mi és a mi szeretett testvérünk, Károly főherceg földjeinek biztos és végleges elpusztítását megakadályozhatja... mert ha az ellenség fegyveres erővel ellenünk jönne, ... semmiféle más lehetőségünk nem lenne a határ lezárására, mivel a kanizsai mocsár mögött nincs más szoros út, hegység, folyó, mocsár vagy ingovány, ami az ellenséget feltartóztathatná, mert nyitott és sík vidéket találna, amelyen keresztül akadálytalanul portyázhatna és rabolhatna egyik oldalon Bécsig, a másikon pedig Grazig"

1 Jóllehet az alsó-ausztriaiak húzódoztak, a stájerek készek voltak áldozatokat hozni határaik védelmében. Különösen az után, hogy a Haditanács kidolgozta a török elleni védelem új koncepcióját. Ennek értelmében kísérletet tettek arra, hogy az eddigi szétszórt, támpontszerű védelmet természeti akadályokra épülő, egységes és összefüggő védelmi övezetekkel váltsák fel. Ennek a rendszernek egyik elsőként megépülő szakasza pedig éppen a kanizsa-bajcsavári végvidék lett

2 A védelem talppontját egy olyan nagy kiterjedésű, korszerűen kiépített erődítmény képezte volna, amely háború esetén a török fősereg támadását is megakaszthatta volna. Ehhez a központi erősséghez - Kanizsához - csatlakoztak azok a kisebb őrtornyok, őrházak és palánkok, amelyek feladata az volt, hogy békeidőben védjék a határt, és a völgy teljes hosszában elzárják a török portyázok útját. Mivel a kis várak csak határőrizeti feladatokat láttak el, fegyverzet, élelmiszer, katonaság tekintetében szinte teljes egészében a központi erősségtől függtek. Békében a szerepük hihetetlenül fontos volt, hiszen megakadályozták a hódoltatást, de háborúban a szultáni hadak szalmaszálként sodorták félre őket. Ilyen esetben ellenállásra csak a központi erődnek volt esélye. Kanizsa tehát, mint láthattuk, kulcspozíciót töltött be a magyar végvári rendszerben. Az 1568 után megkez-