Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban

58 Dávid Géza a dzsizje-adóból, amit eleinte a Zvorniki és a Pozsegai szandzsákból, a magyar végektől igencsak messze eső Srebrenicából

47 és a „háború földjéről" gyűjtöttek be,

48 amikhez igen hamar csatlakozott a Szigetvári és a Pécsi szandzsák.

49 A második nagy csoportot a mukátaákból befutó pénzek képviselték. Ezek a meghatározott, a szultán számára lekötött speciális adók, vámok és illetékek köréből álló pénzügyigazgatási egységek Pécset—Szigetvárt—Kanizsát,

50 az eszéki hídátkelést, a környék cigányainak adóit, a marhák és rideg állatok utáni illetéket és egy számomra ismeretlen helynévhez kötött elemet jelentettek.

51 A fentiekből az szűrhető le, hogy legkésőbb ettől az időtől fogva a Szigetvári, a Pécsi és a Pozsegai szandzsák főbb kincstári bevételeit Kanizsára kellett vinni. Későbbi adatok is arról tanúskodnak, hogy a vilajetet ez a három liva alkotta,

52 igaz, hogy egyre inkább a beglerbég beltenyészetévé válva, amennyiben Szigetvár folyamatosan, Pécs pedig gyakran volt a pasa hásza, illetve arpalikja.

53 Ezen azonban a 17. században nincs mit csodálkozni. Az viszont szokatlan, hogy a beglerbégség területétől távoli vidékek (esetünkben Srebrenica) adóit ne ott gyűjtsék be, mint ahova az közigazgatásilag esik. Itt talán egyfajta, rugalmasságra utaló pénzügyi megfontolás játszott közre: a várható hiányokat így akarták eleve kiküszöbölni. Természetesen az imént mondottakat egyelőre hipotetikusan kell kezelni. Tanulságos a kiadási rovatokba is betekinteni. A rendelkezésre álló vagyon javarészét várkatonák zsoldjára fordították. Barcs, Pécs, Szász (?), Kanizsa, Babócsa, Szigetvár, Kaposvár, Nádasd

54 és Berzence

55 legénysége osztozott a pénzeken, azaz csupa olyan erősség, amelyik a Drávától északra esett. Más szavakkal: a Pozsegai szandzsák várai teljességgel hiányoznak felsorolásunkból, aminek két oka lehet: vagy nem a kincstár fizette az ott szolgálók zsoldját, vagy — s ez a valószínűbb — más tartományhoz, konkrétan Boszniához tartoztak ebben az összefüggésben. Térjünk vissza még egy pillanatra a száljáne kérdéshez. Ha ez lett volna a jellemző módja a főemberek megfizetésének, akkor ennek nyomának kellene lennie a kiadások között. Ez idáig két olyan tételre bukkantam a kanizsai pénztári naplókban, amelyik így jellegzi az utána következő kiutalást — mindkétszer a helyi defterdár bére forog szóban. 1615—1616-ban Ibrahim defterdár kapott 120.000 akcsét ebben a formában,

56 1619—1620-ban pedig Haszán efendi ugyanennyit.

57 Sajnos az 1660 körüli évekből származó listán nem tüntették fel, hogy az 5 egymás nyomába lépő kanizsai defterdár milyen módon jut hozzá fizetségéhez.

58 Az, hogy a beglerbégek neve nem fordul elő egyszer sem ilyen relációban, arra vall, hogy ők ekkor javadalmakat élveztek, bár az sem kizárt, hogy valamely más kincstárból kapták bérüket. Hányat ismerünk pillanatnyilag ezekből a Kanizsán ténykedő potentátokból? Egy 1987-ben megjelent munka mellékletei között parancsnokok megjelöléssel 8 fő szerepel,

59 de ha elolvassuk a könyv szöveges részét, legalább két személlyel bővül a lista.

60 További 16 nevet a korábban kiadott források és feldolgozások révén lehet azonosítani.

61 Csak török iratokból válik ismertté még 11 beglerbég, miközben persze tanúságuk gyakran megerősíti a fenti két kategóriában esetenként nem túl meggyőző formában felbukkanó kanizsai pasák regnálásának tényét.

62 Közülük most csak pár jellegzetes figurát ragadok ki, illetve néhány gondra utalok. Bizonytalanság uralkodik rögtön az első beglerbég kiléte körül. Az egyik s több ágon megragadható hagyomány szerint két Haszán nevű pasa követte egymást viszonylag rövid időn belül. A másik, egyetlen krónika által képviselt verzió szerint Tirjáki Haszán pasa lett azonnal kinevezve, ő állta az 1601-es Habsburg ostromot, s szolgált azután itt még egy ideig. A két Haszánnal számoló változat nehézsége az, hogy képviselői eltérő melléknevekkel, illetve szolgálati helyekkel szerepeltetik az állítólagos első pasát. A törökök többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy ragadvány neve Aladzsa Atli („tarka lovú") volt.

63 V. Molnár László viszont — sejthetőleg magyar források alapján

64 — Kücsük Haszánként említi ugyanőt.

65 Megelőző posztként a törökök Kösztendilt,

66 illetve Bászrát

67 adják meg (Pecsevi ezúttal néma), míg V. Molnár szerint „korábban a koppányi török helyőrség élén állt".

68 A másik felfogást egy olyan krónika képviseli, amelyik Tirjáki Haszán pasa életrajzát kívánja megrajzolni, díszes stílusban, de a főbb sorsfordulókat tekintve a valóságot tükrözve. Éppen ezen a döntő ponton tévedett volna a munka szerzője, akinek egyik-másik állítását az oszmán államgépezet által hátrahagyott iratok is megerősítik?

69 Minden jól tájékozottsága ellenére elképzelhető a szerzőről, hogy kegyes csúsztatáshoz folyamodott, s céljában kissé hagiografikus munkájában egy beglerbégség megszervezőjeként akarta látni hősét, netán a mű megrendelőjét. Perdöntő érv híján egyelőre nyitva kell hagynunk ezt a kérdést.

70 V. Molnár egy régi salabaktert

71 követve a második kanizsai beglerbéget Amrát Haszánnak mondja, akit a budai pasa nevezett volna ki, méghozzá Belgrádból. Eltekintve attól, hogy a főbb tisztségviselőket mindig a szultán (vagy az ő nevében a nagyvezír, esetleg a hadjárat szerdárja) jelölte ki, mind az illető nevének első tagja, amihez hasonló török szó nincs, mind a korábbi pozíció, mind a szájába adott sajátosan nem mohamedán kifejezések („Én Amrát pasa vagyok, s nejn Kücsük Hasszán, aki már rég a próféta hétszín szakállának árnyékában az örökifjú hurik között mulatva a hetedik égből néz alá..."), csakúgy mint fogságba kerülésének, majd kiváltásának csodás története amellett érvel, hogy itt valami magyar csavarintás esett a történeti valóságon. Ehhez még hozzátenném, hogy az elődnek tulajdonított basáskodások (Szentgyörgyváron keleties ízléssel kéjlakot építtet, a háremhölgyeket az elfogott kör-