Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Székely György: Az oszmán birodalom hanyatlásának belső okai

ZALAI MÚZEUM 4. 1992 Székely György: Az oszmán birodalom hanyatlásának belső okai I. A szultáni hatalom hanyatlása Az oszmán birodalom katonai vereségének nem annyira az ellenfelek erősödése és szövetségük kialakulása volt az oka, mint a török államhatalom előrehaladó gyengülése. Nehéz megítélni, hogy a hanyatlás jelenségei vagy okai-e a belpolitikai fejlemények. Az egész időszakban a szultán (arab-török kifejezés 'Uralom, hatalom' eredeti jelentéssel) volt a török uralkodó hivatalos megjelölése, de immár a gyakorlat nem felelt meg a fogalom eredetének. Szembetűnő a már nem tehetséges, birodalma ügyei iránt közönyös, ugyanakkor kegyetlen, eltorzult oszmán szultánok egymásután következése és átlagosan rövid ideig uralkodása. III. Mohammed (III. Murád fia és utóda, élt 1566-1609) 1595-től fogva uralkodott. I. Ahmed (III. Mohammed fia és utóda, élt 1589—1617) 1603-tól fogva uralkodott, uralma első részében emberies és hatékony, de utolsó éveiben az élvezeteknek adta át magát. I. Musztafa (1П. Mohammed második fia, élt 1591—1639) uralma első szakasza 1617—18 évekre esett, nem kielégítő szellemi állapota miatt letették. II. Oszmán (élt 1604—1622) 1618-tól uralkodott. A Héttorony kastélyban megfojtották. Pecsevi török történetíró visszaemlékezve sztambuli élmémyeire írja, hogy Oszmán azzal az ürüggyel, hogy Mekkába zarándokol, fölkerekedett, valójában azzal a céllal, hogy székhelyét Kairóba helyezi át. Ellenségei azonban elfogták. Ez az uralkodói tekintély általános megrendülésének feltűnő esete volt. A kortársakat nagyon fölrázta, hogy egy közember megölhette „Allah árnyékát". James Howell 1623. augusztus 17-én családi levelezésében ír erről a bűnös cselekedetről és kifejezi megrendülését, hogy ,,ez történt a világ egyik legnagyobb hatalmasságával egy megvetett rabszolga kezei által". Következett I. Musztafa uralmának második szakasza 1622—23 során, aki unokaöccse bukása után visszatért, de szellemi fogyatékossága miatt megint letették. IV. Murád (Ahmed további fia, élt 1609—1640) 1623-tól uralkodott. Megkísérelte az oszmán birodalom hanyatlásának föltartóztatását és a belső állapotokban való rendteremtést. Ennek érdekében kíméletlen kivégzéseket hajtatott végre Sztambulban. Az ő uralma alatt költöztek át az európai követségek a túlnépesedett Galatából a szőlőskertekkel ékes Perába. Onnan figyelték a birodalom helyzetének alakulását. De erre már a közállapotokat aggodalmasan szemlélő oszmánhű törökök is fölfigyeltek. Kocsi bej közigazgatási hivatalnok 1630-ban emlékiratot készttett a birodalom hanyatlásának okairól, amelyben megállapította, hogy a szultán bevétele a hász-birtokokból jelentősen csökkent. Még a 16. század közepén ez az összeg 244.100.000 akcse nagyságú volt, de csupán a perzsák által meghódított keleti tartományokkal 48.500.000 akcse veszett el. Nagyon nagy volt az udvartartás kiadása és a kegyencekre elherdált pénz, így a szultán számára csak 10.000.000 akcse maradt. Kocsi bej általában is szembeállítja a ragyogó török múltat a jelen szomorú állapotaival. Ugyanilyen elégedetlenség töltötte el a török vidék felelősségtől áthatott vezető elemeit. A 17. század harmincas éveire kialakult a tartományi előkelőségek (notabilitások) rétege, akiket ajan rétegnek határoznak meg. Egy szultáni oklevél így jellemzi őket: ,,A vilajet emberei, akik hasznosak és tekintélyesek, derekas emberek és birtokosok, akiknek szavára hallgatnak, mert ér valamit a nép előtt". Ezek a fölbomlás, a katonai önkény ellensúlyai lehettek. De egyelőre a szultán a hivatalnokokra és a vidéki előkelőségekre támaszkodva sem fordíthatta meg tartósan a hanyatlás menetét. I. Ibrahim (Ahmed harmadik fia, élt 1615—1648) már annakidején őrültséget színlelve kerülte el, hogy bátyja IV. Murád megölesse. 1640-től uralkodott, de janicsárok megfojtották. Ibrahimot mint kedélyállapota szerint cselekvő, gyáva és élveteg személyt jellemzik, akinek kényelmetlen volt a trón. Ennek következtében valójában a szultánanya és az б kegyencei uralkodtak. Az állami pénzek jelentős része a hárem pompájára folyt el és a hatalom ura valójában asszonyainak rabszolgája volt. A szultánanya pedig a sajátos török főnemesi réteg politikai reakcióját vezette a reformok ellen. Ez a légkör tette lehetővé IV Mohamed (Mehemmed, Ibrahim fia, élt 1641—1691) uralmát. Mint gyermeket 1648-ban janicsárok emelték a trón-