Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16–17. századi Dunántúlon

40 Varga J. János sebb összetételű testület volt; benne megyei tisztviselők, meghívott nemesek, urasági alkalmazottak, mezővárosi polgárok és a földesúri magánkatonaság tisztjei a legkü­lönfélébb számban és összetételben keveredtek. Az elnök valamelyik jelenlévő megyei úr vagy más előkelőség volt, néhol az uraság tiszttartója; maga a földesúr — különösen a 17. században — ritkán jelent meg az üléseken. Az úriszéktartó földesurak többnyire a pallosjogot is birtokolták, így törvényszékük hatásköre szinte korlátlan volt. Az úriszék ítélkezett ,,...az úr jobbágyai, udvari népe, cselédsége, katonái, alkalmazottai s a jobbágy telke­in élő nemesek egymás közötti, a földesúrral szemben fel­merülő s idegenek ellen irányuló mindenféle ügyeiben, to­vábbá a földesúr területén elkövetett bűncselekmények s a birtokán kézrekerült gonosztevők ügyében". 41 Nem volt tehát katonai fórum, de a földesúri magánkatonaság tagjai­ra is kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A pallosjogú úri­székről az elmarasztalt fél nem fellebbezhetett más bíró­sághoz, ítélete végleges volt, az általa kiszabott halálos ítéletet végrehajthatták. 42 A földesúr illetékessége birtoka határáig terjedt, ezen belül területi és személyi jogok alapján ítélkezett. így az úriszék esetében is a katonai bíróságok gyakorlatából meg­ismert elv érvényesült: a bűnöst az büntette meg, akinek a birtokán a bűncselekmény történt és akit arra tisztsége föl­jogosított. A törvénynapot az uradalom katonai és gazdasági köz­pontjában, többnyire azonos időközökben tartották. A Batthyányak úriszékét negyedévenként, a kántorböjtök idején hívták össze, ezért ,,kántortörvény "-nek is ne­vezték. 43 A korszakunkból fönnmaradt perjegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy az úriszék katonai fórumokat helyette­sítve, gyakran tárgyalta a „vitézlő rend"-hez tartozók ügyeit. Ezek részben katonai vétségek voltak, mint az es­küszegés, szökés és zsoldlopás, részben közbűncselekmé­nyek, mint a lótolvajlás, emberölés, istenkáromlás, de a magántermészetű ügyek — amelyek itt a földesúr szemé­lyének vagy érdekének megsértését jelentik — ugyancsak itt nyertek elintézést. Az utóbbiak azért is érdekesek, mert — a köztudottal ellentétben — jómódú középbirtokos ne­mesek is kerülhettek az úriszék elé. A Batthyány család magánkatonaságának számos tisztet adó Francsics família több tagja két eset kapcsán került a németújvári úriszék elé 1613-ban. Az első per egyik vádlottja Francsics János volt, akit ura, Batthyány Ferenc tolvajlással és egy jobbágy meggyilkolásával gyanúsított, fivérét, Mátyást pedig a lo­pásban való bűnrészességgel. Francsics János vallomásá­ban tagadta az emberölést és azt balesetnek minősítette. Mivel a bíróság nem rendelkezett elegendő bizonyítékkal, perdöntő esküre kötelezte, amit 15 nap elteltével kellett le­tennie. A tolvajlást mindketten tagadták, ezért — az ítélet szerint — ugyancsak esküvel „...tartoznak magokat meg­menteni, mindenik huszonötöd magokkal, nemesekkel, jámbor és tisztességbeli személyekkel az bizonyítás (ti. Francsics János gyilkossági ügyét tisztázó eskü) után tize­nötöd napon Szalonakban, az várbeli főporkolábok előtt." 44 A másik ügy főszereplőjét, Francsics Pétert rab­szöktetési kísérletért állították az úriszék elé: fivérét ismeretlen vétségért tartották fogva a szalonaki tömlöc­ben, ahonnan egy várbeli katona segítségével akarta kisza­badítani. A tárgyaláson a felperes Batthyányi képviselő prókátor a következőképpen adta elő a történteket: „...ez jelen való 1613 esztendőben, circa festő Valentini ezek az felülről megírt incattusok elvégzett gonosz szánszándék­kal köteleket szerezvén praktikát indítottanak és Francsics Péternek az öccsét el akarták szabadítani. És az drabant­nak posztót és pénzt ígértének, mely factumon rajta ta­pasztaltak és magok se tagadták. Azért, mint efféle male­factorok felöl, kik az dominus actor (felperes) házán gonoszságot akartának cselekedni, az dominus actor tör­vényt vár." A jegyzőkönyvből kiderül, hogy a vállalkozás kudarccal végződött, ezért az úriszék elejtette a vádat. Megjegyezte azonban, hogy a cselekmény nem marad megtorlatlanul, „...mert annak más szokott büntetése va­gyon". (A rabszöktetési kísérletért kiszabható „szokott büntetés"-ről a jegyzőkönyv nem szól). Francsics Pétert ugyanakkor, bizonyos láda feltörésével és a benne talált ja­vak eltulajdonításával is vádolták. Nem meglepő azonban, hogy — miután a vádlott tagadott — a bíróság ezúttal sem talált az elítéléshez elegendő bizonyítékot, s így a németúj­vári főporkoláb előtt leteendő esküvel megmenthette magát. 45 A 16—17. században az ítélethozatal terén nem alakult ki egységes gyakorlat, ennek következtében a bűnöst ugyan­azon cselekményért különböző helyeken más-más büntetés­sel sújtották. A 16. század közepétől mind gyakoribbá vált a törvényileg is bűncselekménnyé nyilvánított istenkárom­lás és általában mindenféle káromkodás szigorú büntetése, amiért a bűnöst egyes helyeken egyszeri elkövetésért, ,500 pálcára", ismétlődés esetén halálra ítélték, másutt a bot­büntetést „nyelvkivonás" követte. 46 (A kilátásba helyezett súlyos büntetés minden bizonnyal papíron maradt, külön­ben rövid időn belül elnéptelenedett vagy megnémult vol­na a végvárak őrsége). A partikularizmus következtében a büntetési nemeknek így nagy változatossága alakult ki, a halálbüntetés gyakori alkalmazása terén azonban egység uralkodott: a nemegyszer kínzással súlyosbított büntetés célja bevallottan a megtorlás és az elrettentés volt, amelyet a kivégzések nyilvánossá tételével biztosítottak. A fejvesz­tés és az akasztás mellett a legkülönfélébb halálnemeket alkalmazták, mint az elevenen elégetést, kerékbetörést, karóbavonást, horogravetést és vízbefojtást, amelyeket gyakran előzetes megkínzással — a test tüzes fogókkal való szaggatásával, az elítélt hátából szíjak hasításával — súlyosbítottak. A tortúra célja a beismerés kicsikarása volt, ugyanis azt tekintették a legfőbb bizonyítéknak. A régi összeírások gyakran említik a várak udvarán, közsé

Next

/
Thumbnails
Contents