Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán

140 Szőke Béla Miklós A kérdés az, honnan és hogyan kerültek ide, s miként alakult további történetük Pribina és Kocel ideérkezéséig. A történeti adatok tanúsága szerint az avarok 599-ben a Tiszánál elszenvedett vereségei hatására fordul a kaganátus érdeklődése a bizánci birodalom helyett egyre inkább a nyugati, délnyugati területek felé és szláv szövetségeseikkel együtt ettől az időtől vezetnek hadjáratokat az Adria, Észak-Itália és a bajor, frank királyságok területére. A 7. század első két évtizedében alig múlik el év, hogy ne halljunk itt az avarok és szlávok, vagy csak a szlávok katonai akciójáról, rablóhadjáratáról. Az ezekben a küzdelmekben részt vevő szlávok hamarosan Dalmáciában, Isztriában (ami ekkor a mainál nagyobb területet foglalt el) és a Keleti-Alpok völgyeiben települtek le. Régészeti emlékanyaguk egyenlőre nem, vagy alig ismert, ezért eredetükről kevés konkrét ismeretünk van, de valószínűleg részben azok a csoportok jelennek meg itt is, akik már a korábbi évtizedekben az Al-Duna vidéki törzsterületről az avarok fegyvertársául szegődtek, részben pedig azok — főként a Keleti-Alpok területén —, akik a nyugati szláv szállásterületekről, a Cseh- és Morva-medencéből szivárogtak le. Úgy látszik azonban, hogy Délnyugat-Dunántúl területén máshonnan származó szláv lakosság települt meg. E feltevés alátámasztásához azonban egy rövid kitérőt kell tennünk az avar történelemben. 602 nyarán a bizánciak ismét hadjáratra készülnek az aldunai szkavinok ellen. Amikor a kagán tudomást szerez támadásukról, ,,Apsichot küldte ki sereggel, hogy az anták népét elpusztítsa; ezek ugyanis éppen a bizánciak szövetségesei voltak." (Theophylactus Simocatta VIII. 5. 8—13. in: SZÁDECZKY— KARDOSS 1984, 67-68.) Valószínűleg attól tart a kagán, hogy megismétlődhetnek az 584-ben történtek, amikor szklavin szövetségeseiknek vissza kellett fordulniuk a sikeres hadjáratból, mert a bizánciak felbiztatták a keleti szomszédságukban, Dél-Oroszország területén tanyázó antákat, hogy támadják hátba a szklavinokat. Ezek az anták most újra Bizánc szövetségesei voltak, a veszély tehát reális volt. Apsichról keveset tudunk, de neve többször előfordul a bizánci forrásokban. Lehetséges, hogy ugyanarról a személyről van szó, lehet, hogy több azonos nevűről, s az sem kizárt, hogy esetleg egy avar méltóságnév volt ez. Számunkra azonban nem érdektelen, hogy ez a név már legelőször is Pannóniával összefüggésben hangzik el. 570—571 táján vele egyezkedik Justinus császár hadvezére, majd hamarosan utóda, Tiberios a letelepedés és béke kérdéséről. Ennek során hangzik el az a kívánság, hogy ,,a rómaiak biztosítsanak földet, ahol az avarok letelepedhetnek" (Menander Protector EL 459. 26.-460. 11. in: SZÁDECZKY-KARDOSS 1979, 109.), ami több kutató szerint a Pannóniára támasztott jogigény megfogalmazása, egyúttal annak elismerése, hogy hiába is kötöttek szerződést Alboin langobard királlyal Pannónia átadásáról, annak eredeti „tulajdonosai", a rómaiak beleegyezése nélkül a szerződés érvénytelen. (NAGY 1948, 138—143.; KOVRIG 1955, 39—40.) A békekötés után hamarosan megengedi a kagán az akkor már társuralkodó Tiberiosnak, hogy a perzsák elleni hadjáratához katonákat toborozzon az Alpokon túl és innen is,, ,a massagetákat és más szkita nemzetségek (= avarok) fiait, a Pannónia, Moesia, Illyricum meg Isauria környékieket"; a perzsa fronton küzdő sereg vezetői között pedig újra feltűnik Apsich neve, aki talán a Pannóniában toborzottak vezetőjeként vett részt a háborúban. (Euagrius V. 14.; Theophylactus Simocatta I. 14.5., II. 3.1. in: SZÁDECZKY-KARDOSS 1979, 233.) Sirmium 581—582. évi ostrománál ismét szerepel Apsich neve. Az ostrom utolsó fázisába kapcsolódik be. Seregével a város Dalmácia felőli, azaz nyugati hídjánál táborozik le, majd innen átvonul a másik hídhoz, hogy Baján haderejéhez csatlakozzon. (Menander Protector EL 220.6.—221.11. in: SZÁDECZKY-KARDOSS 1979,240.) A három adatból, főként azonban a legutóbbiból — hiszen Sirmiumot nyugatról csak Pannóniából közelíthette meg —, arra lehet következtetni, hogy Apsich szállásterülete Pannóniában kellett legyen. Feltehetően egy származásásban, kulturális kötődéseiben is jól körülírható népcsoport élén állt, erre engednek következtetni bizonyos sajátos, csak rájuk jellemző régészeti jelenségek: a külön sírgödörben való, egész ló eltemetésének szokása, a hosszúfülű kengyel, a nádlevél alakú lándzsahegy és a rojtmintás lószerszámok együttes előfordulása (KOVRIG 1955, 39.; NÉMETHI 1987). Apsich hadseregét a Duna mentén vezetve juthatott el az anták földjére, a Dnyeper—Dnyeszter vidékére. Előző évben ugyanis már az al-dunai Kataraktánál táborozik egy nagy létszámú sereggel (Theophylaktos Simocatta VIII. 5.5-7., in: SZÁDECZKY-KARDOSS 1984, 67.), ahonnan talán nem is tér vissza, amikor a kagán parancsa eléri, hogy induljon az anták ellen. 602—603-ban az anta elnevezésű politikai szervezetre olyan halálos csapást mér,' hogy arról ezután soha többé nem hallunk. Valószínűleg azonban továbbra is a térségben marad és segítséget nyújt a türkök ellen fellázadó ogur—bolgár törzseknek. Feltehetően ez a segítségnyújtás az alapja annak az onogur— bolgár—avar szövetségnek és vazallusi kapcsolatnak, amit majd csak az avarok hatalmának meggyengülése után 634—635 körül számol fel Kuvrát, az onogur—bolgár kaganátus vezetője. (PRITSAK 1955, 35-36.; SZÁDECZKY-KARDOSS 1968, 85-87.; BÓNA 1970, 259-261.; Bóna 1981, 79—112.; CZEGLÉDY 1981, 53-57.; WERNER 1984, 38—40.) Hazatérőben azonban Apsich valószínűleg még egy haditettet végrehajt, aminek kizárólag zsákmányszerző célja volt: megtámadja és kifosztja az anták északi szomszédságában élő dulebek földjét, s nagyszámú foglyot ejt. Majd feltehetően a vereckei hágón átkelve visszatér szállásterületére, foglyait pedig — harcosainak egy csoportjával együtt — területének délnyugati határánál, az addig lakatlan Zala völgyében, a Balaton