Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán

7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán 139 huzamai elsősorban a tágabb környéken találhatók meg, feltehetően tehát lokális jellegű kerámia volt. A legtávo­labbi kapcsolat a dalmát tengerparton, a Zadar melletti KaSié urnasírjaival mutatható ki — ami azonban a kulturá­lis kapcsolat irányának szempontjából fontos adat. Az itt előkerült díszített urnák (BELOSEVIC 1972, Abb. 3-4., 6. és különösen 13.) a mi nagyméretű, széles szájú fazeka­inkkal állnak kapcsolatban (9. kép 8., 10., 11. kép 5.), míg a díszítetlenek (BELOSEVIC 1972. Abb. 1-2., 5., 7.) a hasonló miklósfai csuprokhoz köthetők. Az urnasírokat közlő J. BeloSevié azonban véleményem szerint túl korai időre, a 7. század második évtizedétől, Salona elfoglalása (614) utáni időre keltezi őket (BELOSEVIC 1972, 83.). Keltezése már csak azért is téves, mert az ezekkel rokon pókaszepetki urnák (CS. SÓS 1973, 11. kép), melyek a miklósfai díszített fazekakhoz is közel állnak, egy 7. száza­di temetőrész felett kerültek elő úgy, hogy azoktól még egy steril réteg is elválasztotta őket, tehát a két temető között nagyobb időköz volt. Ezért a pókaszepetki urnatemetőt a 8. század második felére, a 8—9. század fordulójára kel­tezte Cs.SósÁ. (CS. SÓS 1973,76.). Ezt a keltezést a zala­komárí temető megtalálása után még tovább pontosíthattuk (SZÓKE-VÁNDOR 1983, 81—85. további analógiákkal). Az itt feltárt urnatemetőrész — melynek urnái (pl. SZŐKE-VÁNDOR 1983,9. kép) fazekainkhoz állnak kö­zel — a 9. század elejére, első felére keltezhető s lényeges, hogy az ezzel egykorú csontvázas temetőben a miklósfai díszítetlen csuprok és kisebb fazekak analógiáira leltünk (SZŐKE-VÁNDOR 1983, 7. kép). Ugyancsak fontos támpont, hogy lelőhelyünk közelében, a miklósfai halasta­vakból szigetszerűen kiemelkedő dombokon terepbejárás során nemcsak a lelőhelyünkkel rokon kerámiát, de kisle­leteket, így aranyfóliás többtagú rúdgyöngyöt, sötétkék, nyomott gömb alakú szemes gyöngyöt, D-alakú vascsatot, vaskést is találtunk, melyeket a zalakomári, söjtöri, kehi­dai csontvázas sírok leletei alapján ugyancsak a 9. század első felére keltezhetünk (Miklósfa—Halastavak L, II.). 29 A keltezés szempontjából bonyolítja a kérdést, hogy né­hány edénytöredék a miklósfa—mórichelyi objektumok­ban az ún. sötétszürke kerámia helyi változatának tűnik. E kerámiatípus felső időhatára ma még eléggé bizonytalan, tény azonban, hogy a szekszárdi fazekaskemencékben az ún. sárga kerámiával együtt is előkerültek, 30 így nagy a valószínűsége annak, hogy még a 8. század végén, 9. szá­zad elején is készítették őket. A fentiek alapján tehát a Nagykanizsa—Miklósfa, Mó­richely (Cigánykút) lelőhely kerámiáját legkorábban a 8. század második felére, de inkább a 8—9. századfordulójá­ra és a 9. század első felére keltezhetjük. Mindenképpen a helyi lakosság edényművességének terméke volt, mely a 7. századi alapokból fejlesztette ki ezt a kerámiát. Mélyebb hatással volt rá az avar fazekasság, s bizonyos déli impul­zusok is érhették. A környékbeli birituális temetőkből kö­vetkeztetve ugyanaz a kevert avar—szláv népesség hozta létre, amely a 7. század elején települt meg itt. Ezzel ma­gyarázhatók bizonyos archaizmusokis, melyek valós korá­nál régiesebbnek tűntetik fel ezt a kerámiát. A 840-es években a Pribina irányításával, és a Zalavá­rott kiépült központtal egy keleti frank határgrófság jött létre vidékünkön. Ez a történeti esemény kilendíti terüle­tünket abból a vidékies, elkényelmesedett kulturális fejlő­dési irányból, ami addig jellemezte. A mindenünnen ide­sereglő bevándorlók, a gyorsan tagolódó és új hierar­chikus viszonyokat teremtő társadalom, a kiépülő kisebb egyházi és világi központok gyors kulturális változásokkal jártak együtt. Az edényművességet is új technikai és for­mai impulzusok érik, ami jól lemérhető azon a változáson, amely a Nagykanizsa—Práter-domb, Botanikus kert tele­pülésének kerámiájában végbement. Az egyenletesen jó minőséget előállító fazekasközpontok termékei nyomják rá bélyegüket erre a kerámiára, melynek edényei alig, vagy egyáltalán nem különböznek a közigazgatási köz­pont, Zalavár műhelyeinek termékeitől. (CS. SÓS 1963.; 1984.; KIS-BALATON 1986.) A nagyszámú jói keltezhe­tő analógiák alapján lelőhelyünk kerámiáját is minden ne­hézség nélkül a 9. század második felére, 10. század elejé­re, első felére datálhatjuk. Ugyanebbe a korszakba tartozik az az edény is, ami valószínűleg egy sírból került elő Nagykanizsa — Leányváron (15. kép 1) Történeti értékelés Sokáig az volt az általános vélemény, hogy Zala megyé­ben csak a 9. században jelentek meg a szlávok, amikor a Nyitráról elűzött Pribina és fia, Kocel Zalavár központtal egy (pannon-)szláv fejedelemséget hozott létre (MOL­NÁR 1949, 105.: ELEKES—LÉDERER-SZÉKELY 1957. 11.). Utóbb azonban nemcsak azt a nézetet kellett fe­lülvizsgálni, hogy itt egy szláv fejedelemség volt, s a törté­neti források helyes elemzésével rávilágítani arra, hogy valójában egy keleti frank közigazgatási központ, grófi székhely működött Zalaváron (összefoglalóan CS. SÓS 1973/a, 38—42.), hanem az is bebizonyosodott — a póka­szepetki temető feltárásának köszönhetően —, hogy itt már korábban is volt szláv lakosság. Egy ideig vita folyt arról, hogy e temető népessége a 8. század folyamán ide költözött nyugati (morva)szláv (CS. SÓS 1973/a, 84—100.; 1973 74—76.), vagy a 830-as években a bolgárok elől, az Al­Duna vidékéről elmenekülő déli szláv — abodrita, timo­csán — törzsek köréből került-e ki (BÓNA 1968, 115—120.). Az utóbbi években feltárt zalakomári és kehi­dai temetők 7. századi birituális temetőrészei és a most közzétett Inkey sírkápolna melletti település ill. a vele egy­korú többi zalai település azonban bebizonyította, hogy a feltételezettnél még korábban, már a 7. század elejétől szá­molnunk kell Zala megyében a szlávok megtelepülésével.

Next

/
Thumbnails
Contents