Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán

7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán 139 huzamai elsősorban a tágabb környéken találhatók meg, feltehetően tehát lokális jellegű kerámia volt. A legtávolabbi kapcsolat a dalmát tengerparton, a Zadar melletti KaSié urnasírjaival mutatható ki — ami azonban a kulturális kapcsolat irányának szempontjából fontos adat. Az itt előkerült díszített urnák (BELOSEVIC 1972, Abb. 3-4., 6. és különösen 13.) a mi nagyméretű, széles szájú fazekainkkal állnak kapcsolatban (9. kép 8., 10., 11. kép 5.), míg a díszítetlenek (BELOSEVIC 1972. Abb. 1-2., 5., 7.) a hasonló miklósfai csuprokhoz köthetők. Az urnasírokat közlő J. BeloSevié azonban véleményem szerint túl korai időre, a 7. század második évtizedétől, Salona elfoglalása (614) utáni időre keltezi őket (BELOSEVIC 1972, 83.). Keltezése már csak azért is téves, mert az ezekkel rokon pókaszepetki urnák (CS. SÓS 1973, 11. kép), melyek a miklósfai díszített fazekakhoz is közel állnak, egy 7. századi temetőrész felett kerültek elő úgy, hogy azoktól még egy steril réteg is elválasztotta őket, tehát a két temető között nagyobb időköz volt. Ezért a pókaszepetki urnatemetőt a 8. század második felére, a 8—9. század fordulójára keltezte Cs.SósÁ. (CS. SÓS 1973,76.). Ezt a keltezést a zalakomárí temető megtalálása után még tovább pontosíthattuk (SZÓKE-VÁNDOR 1983, 81—85. további analógiákkal). Az itt feltárt urnatemetőrész — melynek urnái (pl. SZŐKE-VÁNDOR 1983,9. kép) fazekainkhoz állnak közel — a 9. század elejére, első felére keltezhető s lényeges, hogy az ezzel egykorú csontvázas temetőben a miklósfai díszítetlen csuprok és kisebb fazekak analógiáira leltünk (SZŐKE-VÁNDOR 1983, 7. kép). Ugyancsak fontos támpont, hogy lelőhelyünk közelében, a miklósfai halastavakból szigetszerűen kiemelkedő dombokon terepbejárás során nemcsak a lelőhelyünkkel rokon kerámiát, de kisleleteket, így aranyfóliás többtagú rúdgyöngyöt, sötétkék, nyomott gömb alakú szemes gyöngyöt, D-alakú vascsatot, vaskést is találtunk, melyeket a zalakomári, söjtöri, kehidai csontvázas sírok leletei alapján ugyancsak a 9. század első felére keltezhetünk (Miklósfa—Halastavak L, II.).

29 A keltezés szempontjából bonyolítja a kérdést, hogy néhány edénytöredék a miklósfa—mórichelyi objektumokban az ún. sötétszürke kerámia helyi változatának tűnik. E kerámiatípus felső időhatára ma még eléggé bizonytalan, tény azonban, hogy a szekszárdi fazekaskemencékben az ún. sárga kerámiával együtt is előkerültek,

30 így nagy a valószínűsége annak, hogy még a 8. század végén, 9. század elején is készítették őket. A fentiek alapján tehát a Nagykanizsa—Miklósfa, Mórichely (Cigánykút) lelőhely kerámiáját legkorábban a 8. század második felére, de inkább a 8—9. századfordulójára és a 9. század első felére keltezhetjük. Mindenképpen a helyi lakosság edényművességének terméke volt, mely a 7. századi alapokból fejlesztette ki ezt a kerámiát. Mélyebb hatással volt rá az avar fazekasság, s bizonyos déli impulzusok is érhették. A környékbeli birituális temetőkből következtetve ugyanaz a kevert avar—szláv népesség hozta létre, amely a 7. század elején települt meg itt. Ezzel magyarázhatók bizonyos archaizmusokis, melyek valós koránál régiesebbnek tűntetik fel ezt a kerámiát. A 840-es években a Pribina irányításával, és a Zalavárott kiépült központtal egy keleti frank határgrófság jött létre vidékünkön. Ez a történeti esemény kilendíti területünket abból a vidékies, elkényelmesedett kulturális fejlődési irányból, ami addig jellemezte. A mindenünnen idesereglő bevándorlók, a gyorsan tagolódó és új hierarchikus viszonyokat teremtő társadalom, a kiépülő kisebb egyházi és világi központok gyors kulturális változásokkal jártak együtt. Az edényművességet is új technikai és formai impulzusok érik, ami jól lemérhető azon a változáson, amely a Nagykanizsa—Práter-domb, Botanikus kert településének kerámiájában végbement. Az egyenletesen jó minőséget előállító fazekasközpontok termékei nyomják rá bélyegüket erre a kerámiára, melynek edényei alig, vagy egyáltalán nem különböznek a közigazgatási központ, Zalavár műhelyeinek termékeitől. (CS. SÓS 1963.; 1984.; KIS-BALATON 1986.) A nagyszámú jói keltezhető analógiák alapján lelőhelyünk kerámiáját is minden nehézség nélkül a 9. század második felére, 10. század elejére, első felére datálhatjuk. Ugyanebbe a korszakba tartozik az az edény is, ami valószínűleg egy sírból került elő Nagykanizsa — Leányváron (15. kép 1) Történeti értékelés Sokáig az volt az általános vélemény, hogy Zala megyében csak a 9. században jelentek meg a szlávok, amikor a Nyitráról elűzött Pribina és fia, Kocel Zalavár központtal egy (pannon-)szláv fejedelemséget hozott létre (MOLNÁR 1949, 105.: ELEKES—LÉDERER-SZÉKELY 1957. 11.). Utóbb azonban nemcsak azt a nézetet kellett felülvizsgálni, hogy itt egy szláv fejedelemség volt, s a történeti források helyes elemzésével rávilágítani arra, hogy valójában egy keleti frank közigazgatási központ, grófi székhely működött Zalaváron (összefoglalóan CS. SÓS 1973/a, 38—42.), hanem az is bebizonyosodott — a pókaszepetki temető feltárásának köszönhetően —, hogy itt már korábban is volt szláv lakosság. Egy ideig vita folyt arról, hogy e temető népessége a 8. század folyamán ide költözött nyugati (morva)szláv (CS. SÓS 1973/a, 84—100.; 1973 74—76.), vagy a 830-as években a bolgárok elől, az AlDuna vidékéről elmenekülő déli szláv — abodrita, timocsán — törzsek köréből került-e ki (BÓNA 1968, 115—120.). Az utóbbi években feltárt zalakomári és kehidai temetők 7. századi birituális temetőrészei és a most közzétett Inkey sírkápolna melletti település ill. a vele egykorú többi zalai település azonban bebizonyította, hogy a feltételezettnél még korábban, már a 7. század elejétől számolnunk kell Zala megyében a szlávok megtelepülésével.