Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán

136 Szőke Béla Miklós területéről (UAPUSKIN 1971, 191) és Romániából is (COMSA 1968, 8). Lelőhelyeinken gödörház ugyan nem került elő, de a tágabb környékről már a 7. századból is ismerünk ilyet (Balatonmagyaród—Hídvégpuszta, 40. obj), a későbbi időszakból pedig oly nagy számban ismertek, hogy különböző típusaikat is részletesen leírhatjuk (VÁNDOR 1984, 273-274.; KIS-BALATON 1986,; CS. SÓS 1984). Az Inkey sírkápolnánál azonban akkora felület lett feltárva, hogy a lakóépület hiánya már feltűnő. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a 7. században itt megtelepülök még inkább földfelszíni épületekben, sátrakban (jurtokban?) laktak, melyeknek semmiféle régészeti nyoma nem maradt. A települések szerkezetére ugyancsak kevés adattal rendelkezünk. Egyedül az Inkey sírkápolna melletti település szerkezetét rekonstruálhatjuk több-kevesebb bizonyossággal. Laza szerkezete, a telepobjektumok „bokorszerű" csoportosulása, viszonylag kis kiterjedése ugyanazokat a jellegzetességeket mutatja, mint a korai szláv települések másutt feltárt maradványai (SEDOV 1982. 22). Nem szokatlan a megtelepedésnek az a módja sem, hogy késő római kori épületek romjai közé húzódjanak, sőt azokat részben fel is használják. A korai időszakból erre több példánk van az Al-Duna vidékéről (VIZAROVA 1956.; CAPIDAVA 1958.; WENDEL 1986). Kerámia A három ásatásból és a szórványként múzeumba került kerámiaanyag az agyag soványításához használt adalékanyag, a készítési mód, az égetés, s nem utolsósorban az edényformák és a díszítés alapján egymástól eléggé határozottan elválasztható csoportokra osztható. Az Inkey sírkápolnánál talált edények zöme érdes, durvaszemű homokkal és/vagy mésztartalmú adalékanyaggal (tört kagyló- és csigahéj?) soványított; ritkán valamiféle apró magvakat (fűmagot?) is kevertek az agyagba. Ez jellemzi a 38., 54., 56., 57. és 69. objektumok kerámiáját. Ezzel szemben a 13., 14. objektumban és az 56. objektum néhány edényénél a tört kavics jelentkezik új soványítóanyagként, ami mellett még homokot vagy mésztartalmú anyagot is kevertek az agyagba. Míg az előbbi csoport edényei jórészt kézzel formáltak, s csak ritkán tették kézi korongra az edényt, hogy a felszíni egyenetlenségeket eltüntessék, az utóbbinál többször már kézi korongon készült az edény. Mindkét csoportnál megfigyelhető, hogy az edényt vastag agyagmázzal vonták be, melytől sima, enyhén fénylő, zsíros tapintásúvá vált. Különbség mutatkozik a díszítésben is: az előbbi csoport edényei többször díszítetlenek maradtak, a díszítettek pedig azok közül kerültek ki, melyeket kézi korongon utánkorongoltak; az utóbbi csoportban pedig majd minden edényt bekarcolt díszítéssel láttak el. Az edényformában újra viszonylagos egyöntetűség jellemző: uralkodó a tojásdad forma, melyen belül feltűnik az ún. prágai típusú edényekre jellemző alak és testarány, de már kissé megváltozott formában (ld. különösen 3. kép 6., 4. kép 5., 6. kép 1). Az edények szűk-, vagy széles szájúak, az egyszerűen kiképzett peremek enyhe ívben hajlanak ki; a váll egyenletes, lapos ívet ír le, csak ritkán erőteljesebben kiugró, az edény oldala pedig egyenesen fut a viszonylag szűk alj felé. Mindössze néhány edény formája tér el: gömbösebb testű (pl. 4. kép 9., 5. kép 3), vagy enyhén bikonikus formájú (pl. 3. kép 3., 7). Néhány edény színe, készítési módja (a többihez képest gondosabban korongolt) alapján feltehetően az ún. szürke kerámia helyi variánsának képviselője (pl. 3. kép 3., 5. kép 11., 6. kép 4). Az edényeket csak a vállukon díszítették: a bekarcolt díszítés többnyire közvetlenül a nyaktöréstől indul és a vállvagy hastörés táján ér véget. Leginkább vízszintes vonalkötegek közé fogott hullámvonalkötegekkel borították az edényt; a hullámvonalkötegek azonban — feltehetően a kézi korong egyenetlen mozgása miatt — többször szabálytalanok, zegzug-szerűek. Emellett ritkán egyes, vízszintes és hullámvonalat is karcoltak az edénybe, két kisebb edénynél pedig függőleges vonal kötegeket láthatunk. Egy díszítetlen fazék peremét ferde bevagdosásokkal tagolták. A Nagykanizsa—Miklósfa, Mórichely (Cigánykút) lelőhelyen feltárt edények soványítóanyaga elsősorban homok, mely lehet finomabb, vagy durvább szemű, s gyakran csillámos; többször kevertek hozzá tört kavicsot, vagy apró szemű, fehér vagy piros kavicsdarabkákat is. Ritkán feltűnik még soványítóanyagként az apró növényi magocska (fűmag?), de már egyáltalán nem találkozunk a mésztartalmú adalékanyaggal. Ritka a kézzel formált edény; többnyire kézi korongon készítik őket és gyakoribb a jól korongolt, gondosan kivitelezett edény is. Az edényeket itt is agyagmázzal vonták be, ez azonban sokkal vékonyabb rétegben fedi az edényt és soha nem ad zsírosan fénylő felületet; érdes tapintású, vagy kenődő felületű lesz tőle az edény. A díszítést sekélyen karcolták be, ha lepattogzik az edénymáz, eltűnik vele a díszítés is. Az edényformák közt megvan ugyan még néhány, az Inkey sírkápolnánál megismert tojásdad edény (pl. 9. kép 1., 10. kép 2., 11. kép 1), de az uralkodó edény formák már mások. Jellegzetes a nagyméretű, széles vállú, széles szájú, inkább már hordóformájú fazék (pl. 9. kép 8., 10., 11. kép 5), melyet a vállon vízszintes vonalkötegek, vagy az ilyen vonal kötegek közé fogott ferdén bekarcolt vonalkötegek díszítenek. Ugyancsak tipikus a mindig díszítetlen kisebb fazék vagy csupor, mely formájában szintén a hordóforma felé közelít. A peremek bonyolultabban kiképzettek, jellegzetes a rövid, erősen (néha szinte vízszintesen) kihajló perem (pl. 10. kép 3., 5., 11. kép 2—4., 10). Készítési módjuk alapján ezek tágabb köréhez tartozik két különlegesebb forma: egy palackszerű edény (10. kép 4) és egy erre emlékeztető fazék (10. kép 7), ill. egy nyomott gömb alakú, rövid nyakú,