Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

236 Kerecsényi Edit addig ismételték — 10—15-ször, vagy talán húszszor is —, míg valamennyi haszontalan fás rost ki nem hullott (20. kép). E munkánál is fontos volt azonban, hogy a kender jó meleg legyen. Azért a virágos növény tilolására lehetőleg még július végén sort kerítettek, míg a magosé kényszerűségből többnyire szeptemberre maradt. Ahol két asszony volt a házban, előfordult, hogy a fiatal menyecske által frissen elvágott kendert az idősebb még aznap tiló alá fogta. Gyakran megesett az is, hogy az ügyesebb menyecske már tilolt, amikor a másik még vágott (18. kép). A tilolás könnyebb munka volt, mint a vágás. Gyorsabban is ment, hisz nem volt már a kenderben olyan sok és erős pazdergya. A megtilolt markokat az asszonyok kétrét hajtották. (21. kép), majd 19-et összekötöttek belőlük egy huszadikkal, és az lett a fej, más szóval a baba. A tiló alá hulló hosszabb, finomabb rostokat, a tilóallát a takarékosabb asszonyok összegyűjtötték, és ha kis időhöz jutottak, sokféleképp hasznosítható, 70—80 cm hosszúságú madzagokat pödörtek belőle. Mások ezt is eltüzelték. A kenderrost megmunkálásának harmadik fázisa a rostfésülés, azaz gerebenezés (22. kép). A gerebölés célja a rostok közti pazdergyaszilánkok eltávolítása, valamint a rostok minőség szerinti szétválasztása és simára fésülése, hogy azokat fonásra alkalmassá tegyék. E munka már nincs napos, meleg időhöz kötve, bármikor hozzákezdhettek. Mindig ülve végezték, lehetőleg az udvaron vagy a pajtában. Letenyén a szegrózsás gereben volt az általános. 1960-ban talán minden negyedik hagyományosan gazdálkodó családnál volt már csak gereben, s azok is régiek voltak, legalább 50 évesek. Egyetlen emberrel sem találkoztam, aki maga is vásárolt volna. A hagyomány szerint a szegrózsát hajdan kulitár cigányoktól vették vásárban vagy kovácscsal csináltatták. Mindenütt nagy becsben a padláson tartották, s a keresztgerendára, vagy a rag alá helyezve óvták a nedvességtől. Vigyáztak, nehogy a fogak elgörbüljenek, vagy megrozsdásodjanak. Tölgyfából házilag faragott lapjuk a két vége felé többnyire enyhén szélesedik, közepe pedig korong alakú. A nagy, kovácsolt szegekkel hozzáerősített, vaskorongba foglalt szegrózsából 15—16 cm hosszú, tűhegyes fogak állnak ki. Ezek megmunkálása és sűrűsége egész Zalában nagyjából azonos. A szerszám lapját néha dróttal beleégetett, szerény mintázat díszíti. Használat közben a gerebent többnyire a fonóvagy vizespadra fektették és téglákkal, kövekkel rögzítették. Sokan még kötéllel is lekötözték, hogy munka közben el ne mozdulhasson.

15 Gereben ezéskor a jobb kézre tekert, maroknyi tilolt kender egyik felét az asszonyok bele-belecsapták a fésűbe, majd azt maguk felé húzva a fogakkal kiszaggatták belőle a fonásra alkalmatlan csomókat és a durvább kócot. Először a marok tő felőli végét gerebenezték a középtől kezdve úgy, hogy minden alkalommal egy kissé feljebb vágták a markot a fésűbe. Ezután a kender megmunkált végét tekerte az asszony a keze fejére, s 10—15 mozdulattal a másik végét is megger eb ölte. ,,Űgy belevágtuk a szöszt abba a tüskés borzba néha még 20-szor is, hogy utána csak néztük, milyen tiszta és jól fésült lett az a sok marok szösz. .. Mert utoljára csak a finomszálú, tiszta szálaszösz maradt a kézben, a gereböny fogai között pedig fennakadt a csomós, durva kóc. Ha a marok igen kicsiny volt, kettőt tettünk egybe, hogy erősebb, nagyobb marok legyen." Azután minden marok szöszt felébe hajtottak, kicsit megpödörtek, majd a gereben mellé helyezett rostába vagy egy hitvány lepedőre tették. Általában 20 marok szöszt tekertek egy fejbe, illetve tizenkilencet, mert a huszadikkal kötötték át (23—24. kép). Letenyén a gerebenezett kendert 4—5 minőségi csoportba sorolták. Legfinomabb és legértékesebb a virágos kender szösze, szöszi volt, utána a magosé következett. A fésűn fennakadt kócot később újra gerebenezték. Ennél is többre becsülték a virágos kenderből valót, sőt azt még tovább osztályozták: „Ami a rostok hegye felőli részből gyün ki, az a högyi kóc vagyis a bélkóc, ami pedig a tövéből, az a mellékkóc. Az utóbbi a szebb, mert az nem olyan kócos, mint a högye felőli, azért szebb fonalat lehet belőle fonni. A kócot épp úgy fejbe kötjük a maga valóságában, mint a szöszt. Mikor a gereböléssel végzünk, olyan egyformán van a szösz meg a kóc. De a kócnak mindi,g több a melléke, mint a högyi (azaz a hegye), mert az utóbbi a vékonyabb." Az egyes rostminőségeket az asszonyok külön tárolták, nem keverték össze. A kócból pl. csak ponyvát, zsákot, szalmazsákot szőttek, úgy, hogy a melléket vetették fel a szövőszékre, a hegye kócot pedig beleszőtték. A fejekbe kötözött szöszt és kócot végül felvitték a padlásra, ahol a gerendákra vagy rúdra akasztották. Másutt a kamra régi tulipános- vagy sublatládáiban, esetleg lazán szőtt zsákokban, hitvány lepedőkben tárolták mindaddig, míg a mezei munka csökkenése folytán hozzákezdhettek a fonáshoz. Letenyén a fonás eszköze emberemlékezet óta a fekvő típusú magyar rokka, valamint annak különálló tartozéka, a rokkaszék azaz rokkapáca, elvétve a fonyópad volt (25. kép). A rokkát mindig vásáron vették. Leginkább a bánokszentgyörgyi, a kanizsai vagy tótszerdahelyi rokkás készítményeit kedvelték.

16 Ez a 4 egyforma, esztergályozott lábon álló, fekvő vázú, láb-