Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

A kender termelése és feldolgozása Letenyén 237 meghajtásos szerkezet számos részből áll. Alul van a nyomítóvánkos a lábakkal és a nyomítoval. A lábak a rokka keretét, a vánkosát tartják. Ezen nyugszik és egy tengely körül forog a lábítóval ill. egy madzaggal mozgásba hozható kerék valamint az orsó. A keret végére csavarozott sróf a zsinór feszességet szabályozta. Lényeges tartozék még a rokkavasra húzott rokkaszárny az orsóval. Évek során több, mint 200 rokkát láttam itt, feltűnő különbség azonban nem volt közöttük. Festett rokkát csak egyet láttam, azt is horvát faluból Egyedutára került menyecske hozta magával. A rokkát s a rokkaszéket november elején, mindenszentek után hozták le a padlásról, mivel az asszonyok akkor már nem jártak a mezőre. Egyedután az a mondás járta, hogy „am-ellik aszszonynak nincs megfonva Szentmárton napra legalább egy darab fonala, az nem is asszony." Azért mindenki arra törekedett, hogy november 11-re, Márton napjára az ágyak felett függő rúdon ott lógjon már legalább 1 darab (egy motring) frissen font. már az áspafáról is levett fonál. A fonáshoz minden évben rövid fohásszal kezdtek hozzá. Előtte a legtöbb asszony néhányszor újra meghúzgálta a gerebenen az elkövetkező napokban megfonni szánt szöszt, hogy az fésültebben, rendezettebben kerüljön a rokkapálcára. Erre néha a padláson, máskor a pitvarban vagy a pajtában kerítettek sort, s mint mondták, meghálálta a vesződséget. Általában a ház összes nőtagjának saját rokkája volt. Ha a kislány kijárta az iskolát, vagyis 12—13 éves lett, már a következő nagyvásárban megkapta a rokka ját. Ez időtől számított nagylánynak. A Somogyi család pl. még 1935-ben is tartotta magát e szokáshoz. A szepetneki esztergályostól vásárolt rokka azonban nem font szépen, azért egy csévélő rokkát javíttattak meg helyette. Azon tanult a leányka fonni, emebből pedig csévélő rokka lett. Kölcsön még a legkedvesebb rokonának sem adta oda a letenyei asszony a rokkáját. Tulajdon lánykáját sem a sajátján tanítgatta fonni, hanem egy hitványabb, padláson hányolódón. Egy rokka általában 20—30 évig szolgálta a gazdáját. Ha valamelyik alkatrésze elkopott, kijavították vagy pótolták, s ha az egész elöregedett, még mindig alkalmas volt csévélésre. A rokka nélkülözhetetlen tartozéka, a rokkaszék azaz rokkapálca többnyire kereszt alakban egymásra csapolt, 4 kis bevert lábbal ellátott alacsony eszköz egy közepéből kinyúló, 170—180 cm magas suhánggal. Az utóbbi végére körben vájatot faragtak, itt kötözték rá a fonásra szánt szöszt vagy kócot. Gyakran előfordult, hogy a rokkapálca talpát csupán egy nehéz tuskó vagy faragott keményfakorong képezte, az ugyanis szilárdabban állt. A rúd végén ilyenkor meghagyták az ágak tövét, hogy ahhoz kötözhessék a szöszt. Emlékeznek Letenyén olyan rokkaszékekre is, melyek rúdját fintafai juhászokkal faragtatták cifrára. Egy 1828-as évszámmal ellátottat 1953-ban még magam is láttam.

17 Minden házban legalább annyi rokkapálca volt, ahány nő ott fonással foglalkozott. Benkő Józsefné szerint: „Nálunk sok rokkaszék volt, mert többen voltunk asszonyok, és itt minden lány viszi a maga rokkaszéket staférungba, mert azt még lánykorában megcsinálta neki a vőlegénye. Ez annak a dolga. Ha meg nem volt elég ügyes, testvérét vagy komáját kérte, hogy készítse el helyette. Az az asszony, aki rokkaszék pálcájára kötözte fel a szöszt vagy kócot, széken üldögélve font. Ez általában 4 bevert lábbal ellátott kisszék vagy alacsonyabb támlásszék volt. Láttam Letenyén néhány újabb divatú fonópadot, fonyószéket is. Ez tulajdonképpen támla nélküli, házilag megmunkált keményfa pad 4 szétálló lábbal. Ülőlapjának egyik végén — sőt néha a közepén is — fúrt lyuk van. Az előbbibe a rokkapálcát helyezte a padon ülő asszony. A középső lyukra később, a már kimosott fonál gombolyításakor volt szükség. Ebbe dugták ugyanis a gömbölyítő tengelyét, ami a szárnyakat tartotta. A Thury György Múzeum tulajdonába került fonópadot 1890 körül készítette Héder József földműves ifjú felesége részére Bécen. A szomszédok sokszor nézegették, de mégsem terjedt el, mert könynyebben fontak a tetszés szerint elhelyezhető rokkapálcáról. Volt fonópad Gyergyákéknál is Egyedután. De örzse néni nem szerette, mert a végébe dugott rokkapálca nem állt neki kézhez. Az ugyancsak egyedutai Szálai Ferencné ezzel szemben csak a fonópadot kedvelte. Azért, mondta, mivel nem borul fel olyan könnyen mint a rokkapálca, hisz ezen rajta ül. Egy-egy alkalommal egy fej szöszt — kócból egy csomót — kötöttek fel a rokkapálcára. A fonáshoz készülődő asszony szétbontotta és óvatosan szétrázta a szöszt, majd kicsit széthúzva kenderfonállal vagy régi szoknyából hasított flanell csíkkal gondosan felkötözte a rokkapálcára. índwióskor a szöszből kihúzott, a nyálával kézzel összesodort fonalat a rokka orsójára tekerte, s csak ha az megfogta már a fonalat, akkor hozta a lábítóval mozgásba a kereket, s vele az egész szerkezetet. Majd a lassan ereszkedő szöszt két ujja között folyamatosan fonállá pödörte, miközben ujjait gyakorta megnyálazta. Jobb lábával a nyomítót hajtotta, a balt pedig a rokkapálca talpára tette, nehogy felboruljon. Akinek kevés volt a nyála, az egy bögre vizet tett a keze ügyébe, azzal nedvesítgette az ujjait. „Mikor fonni kezdünk — mondta Pataki Györgyné — az előzőleg az orsón hagyott kevés fonalat áthúzzuk a szárnyon lévő rokkakapcson keresztül a rokka torkába. Ehhez pödörjük a rokka-