Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

240 Kerecsényi Edit esténként fedett helyre vitték, nehogy lába keljen, örültek annak, ha a fonál jól kifagyott, mivel a fagy puhította, s utána könnyebbé vált vele a további munka. Akinek kevés fonala volt, vagy nem volt sajtárja ahhoz, hogy hagyományos módon párolja meg fonalát, az melencében kényszerült e fontos munkát elvégezni. Egy nagy melencébe vesszőkosarat, silingát tetb köcöllével kibélelte, s abba rakta a korábban említett módon rostált hamuval meghintett fonalat. A kosár tetejére is vastag hamuréteget szórt, majd az egészet zabszalmával borította és leforrázta. Utána egy hasonló nagyságú melencével lefedte, hogy lassabban hűljön. A kihűlt lúgot ezúttal is több ízben újra forralta, megismételgetvén a lúgzást (33—34. kép). Kevés fonállal nem mentek a Murára. Otthon a kútnál teknőben vagy az egyik közeli árok, a Meccés vízében mosták ki mosódeszkán állva a hamut a fonálból. A munka befejeztekor rövid fohászt mondtak, megköszönve Istennek, hogy munkájukban oltalmazta őket és kérték segítségét a szövés hosszantartó, fáradságos munkájához. Miként az áztatás, úgy a párolás és az azt követő fonalmosás is izgalmas változatosságot jelentett a paraszti közösség életében. A rúdon száradó szép, sárga fonaldarabok — kötegek — örömmel és elégedettséggel töltötték el az asszonyokat, akik lelki szemeikkel látták már a sok szép vásznat, amit hamarosan megszőnek. A párolásnak is több tiltó napja volt. Nem mostak Luca és Borbála napján, halottak hetében, a Húsvétot megelőző csonka-, fekete- és kántorhéten. De nemcsak a pároláshoz, a párolatlan fonálhoz is fűződött Letenyén hiedelem. Varga Menyhért szerint, mikor a legényember régen lakodalomba ment, nyálasfonalat — azaz mosatlant — kötött a derekára, nehogy megbabonázzák. Ha a fonál jól kifagyott és megszáradt, következett a gombolítás. Ez ismét a szobában vagy a konyhában történt, s ha az asszonyok nem értek rá, a férfiak is besegítettek. Lehozták a padlásról a gömbölyítő alját — ha volt neki, a tengelyét, köldökét is —, a két szárnyát és a kócmadzaggal összekötözött leveleit. Lemosták róluk az egész évi port, majd összeállították. Letenyén a szárnyaskaccsos gombolyitókat kedvelték. A gazdák maguk készítették őket, s számos változatukat láttam. A legrégibbek alját, lábát, azaz bakját csak egy természetesen három irányba szétágazó fatörzs megfelelő darabja képezi, melynek a törzsrésze áll merőlegesen felfelé. Ebből vagy egy pálca, pocok áll ki tengely gyanánt, vagy — miként a látottak többségénél — a láb törzsét középütt kivájták egy szorosan belehelyezhető és igen változatos méretű Ш. formájú tengely, kőgyök részére. Fontos volt, hogy a köldök szilárdan álljon, s hogy a szárnyak könnyedén foroghassanak körülötte. A szárnyak is kétféle megoldással készültek: vagy csak keresztben egymásra illesztették őket az alsó szárnyon kis ütközővel vagy pedig az egyik szárny megvastagodott közepén olyan méretű szögletes nyílást vágtak, amin a másikat derékszögben át lehetett bújtatni. A szárnyak közepét mindkét esetben kifúrták, hogy azok a köldökre vagy a gombolyító-láb pöckire ráhúzhatok legyenek. A szárnyak végeire több lyukat fúrtak. Ezekben akként helyezték el a 4 levelet azaz kaccsot, hogy az áspafáról levett, már megpárolt és száraz darab fonalat köréjük lehessen illeszteni. A 4 levél által bezárt négyszög kerülete ezért nagyjából 4 rőf volt, vagyis az áspafa hosszának duplája. A kacscsok lábát, azaz az alját olyan vastagságúra faragták, hogy azok gombolyításkor ne mozoghassanak a szárnyakban. Külső oldalukon azaz a hasukon 3—4 kisebb-nagyobb fogat képeztek ki, melyek az egyes kötetek elválasztására szolgáltak és a könynyebb gombolyítást segítették elő (35. kép). A mosott fonál gombolyításához használtak elvétve fonópadot is. Ennek középső lyukjába hoszszú köldököt illesztettek, ami épp úgy tartotta a szárnyakat és leveleket, mint az egyéb formájú lábak.

22 Gombolyítás előtt a megpárolt és alaposan megszáradt fonalat ketten, kihúzogatták, megrázogatták, hogy elváljanak az összetapadt fonálgörcsök. Azután a levelek köré helyezték, mégpedig úgy, hogy ami az áspálón a végzőszál volt, az itt a kezdőszál legyen. Először eloldották a pászmazsineget, s a végzőfonál — itt a kezdőfonál — végét áthúzták egy üres gyári cernásgurigán vagy tutukán, hogy a gombolyításnál szaladó fonál ne bántsa az ujjukat. A fonalat minősége illetve a felhasználás célja szerint ugyanis gömbölű vagy likas gombolagba tekerték. A szövőszéken láncfonalnak szánt virágos szöszt tekerték tutuka — vagy ha az nem volt — borospohár köré lyukas gombolyagba, (36. kép), a melléknek szánt durvább fonalat pedig — így a magos szöszből vagy kócból fontat — kerek, bordásra tekert, tömör gombolyagba. A letenyei asszonyok mindig tudták — és tudniuk is kellett —, hogy egy-egy likas vagy kerek gombolyagban hány rőf azaz hány pászma fonál van. A gombolyítás végeztével a likas gombolyagokat kócmadzaggal egymáshoz kötözve felakasztották a kamrában a gerendára, a labdaszerű, tömör gombolyagokat pedig kócból szőtt zsákokba vagy régi tulipános ládába gyűjtve tárolták mindaddig, míg a szövéshez hozzá nem kezdtek.