Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

142 Gyulai Ferenc vas szeder (Rubus caesius L.), és málna (Rubus idaeus L.) fajok magjait sem itt, sem korábbi hazai leletek között nem mutatták ki (JACOMET— ENGEL 1983, 30.; WILLERDING 1980, 142.; 1984, 58., 1986 a., 68.; 1986 b., 251.). Az említett gyümölcsmagvakat először egy XIV—

XV. századi budai lakóház mellékgödréből mutatták ki (P. HARTYÁNYI 1975—1977, 15—51.). Az itt élő emberek a spontán vegetáció egyedei közül élelmük kiegészítésére gyűjtögethették a sulymot (Trapa natans L.). A telep életében a Nagyberek vidékét sekély vizű, iszapos aljú mocsár borította. Ilyen helyen pedig tömegesen tenyészik a súlyom. A súlyom közismert népi eledel volt. Megfőzve (megkövesztve), ízét a szelídgesztenyéhez hasonlítják. Lisztjéből kenyeret és süteményt is készítettek (BALASSA 1985, 78.). Bár őshonos növény a Kárpát-medencében (SOÓ 1966, 399—400.), mind ez idáig nem volt adatunk arra vonatkozóan, hogy régészeti korokból kimutatták volna. A földi bodza (Sambucus ebulus L.) magjai is gyűjtögetésből származhatnak. E növény sokoldalúan hasznosítható. Termését egykoron bőrfestésre használták fel. A népi gyógyászat már régóta alkalmazza gyógyhatása miatt (RÁPÓTI—ROMVÁRY 1983, 49., 149.. 150.). Hazánk területén a bronzkor óta f Ároktő—Dongóhalcm) folyamatosan kimutatták jelenlétét. így a korai vaskorban is (Aggtelek—Baradla-barlang) és a római korban is (Tác—Fövenypuszta) (P. HARTYÁNYI В.—NOVÁKI GY.—PATAY Á. 1967—1988. 12—13., 28—33., 44—48.). Itt kell megjegyeznünk, hogy a meggy (Cerasus vulgaris MILL.)., a cseresznye (Cerasus avium MÖNCH) (RÁPÓTI—ROMVÁRY 1983, 106—107.), a mogyoró (Corylus avellana L.) (RÁCZ et al. 1984, 79., 137.). az egybibés galagonya (Crataegus monogyna JACQ.) (RÁCZ et al. 1984, 137—138.), a dió (Juglans regia L.) (RÁCZ et al. 1984, 174.; RÁPÓTI—ROMVÁRY 1983, 118.) és a kökény (Prunus spinosa L.) (RÁCZ et al. 1984, 218.) gyógyereje a népi gyógyászatban régóta ismert. A mogyoró cserje (Corylus avellana L.) ma is közönségesein előfordul erdeinkben (SOÓ 1970, 493.). A mogyoró pollenje a Balaton mentén már a Flandria interglaciális (holocén) Preboreális fázisban (i. e. 8200—7000) megjelenik, majd a Boreális fázisban (i, e. 7000—5500> kulminál, s eléri a fásszárú növények pollenjeinek 55" n-át (Mogyoró kor) (ZÓLYOMI 1952. 507—511.; FÜZES 1977). STIEBER József antrakotómiai viz-gálatai rámutattak, hogy a hazánk területén élt paleolit kor embere már ismerte ezt a növényt (in: VÉRTES 1965, 318., 330., 370.). A mezolitikumból ehető magjának néhány faszenült töredékét is kimutatták (Méhtelek—Nádas. Kőrös kultúra, i. e. 4800— 4680. radiocarbon meghatározás szerint) (FÜZES 1977). A korai vaskorból Keszthely—Vadaskert részéről egy hamvasztásos sírban átégett mogyoró termését találták meg (BAKAY—KALICZ—SÁGI 1966, 192. 60/10. lelőhely). Érdekes módon manapság a mogyoró inkább csak díszcserjének, mintsem termesztési céllal kerül be kertjeinkbe. Dél-Európában viszont már az ókor óta termesztik. PLINIUS História Naturális című művében arról tudósít, hogy a pontusi mogyorón kívül egy avellinoi mogyoró is létezik. A rómaiak egyébként is szívesen termesztettek együtt különböző fajú és fajtájú gyümölcsöket a villa körüli kertjeikben. Talán ezzel van kapcsolatban, hogy Keszthely—Dobogó késő római temetőjének egyik sírburkoló téglájában mogyoró csonthéját találták meg (SÁGI—FÜZES 1967, 94— 95.). A kökény (Prunus spinosa L.) a mogyoróhoz hasonlóan igen régóta ismert és sokoldalúan hasznosított gyümölcs. Európai—mediterrán—előázsiai faj és szinte a síkságtól a szubalpin tájig mindenütt közönségesen előfordul (SOÓ 1966, 255 —256.), szemben Európa más neolitikus lelőhelyeivel (KÜSTER 1986, 434.). Magyarországról először csak a bronzkorból. Balatonboglár—Szárszó lakótelepéről mutatott ki csonthéja (P. HARTYÁNYI— NOVÁKI 1973—1974, 26.). A rómaiak valószínűleg a kökényt Germániához hasonlóan Pannóniában is termesztették (KÖRBER—GROHNE 1979, 55.). Németországi középkori írásos adatok szerint meglepően sok kökényt használtak fel; ecet készült belőle, lekvárnak főzték stb. (WILLERDING 1983, 86.). A mi esetünkben sem kell feltétlenül gyűjtögetésre gondolni. A gyümölcsöskertek védelmére LIPPAY (1666, I. 13.) sövénynek többek között olyan szúrós növényeket ajánl, amilyeneket mi is kimutattunk, így a galagonyát, kökényt, vadmeggyet. A galagonya gyümölcsét egyébként a történelmi időben Németország területén gyakran használták sertés hizlalásra (SCHLICHTHERLE 1985, 35.). A leírások szerint a XVII. századi gyümölcsöskertek négyzet alakúak voltak. A táblákat utak határolták. Az utakat pedig leggyakrabban szilva, meggy, mogyoró, fagyai sövények szegélyezték (P. ERMÉNYI 1981—1983, 123,). A források szerint a szőlőkben gyümölcsöt is termesztettek (ibid. 120.). Valószínűleg esetünkben is erről van szó. A cseresznye (Cerasus avium MÖNCH) a Kárpát-medencében őshonos (SOÓ 1968. 248—247.). A közép-európai tölgy-keverékerdők természetes alkotórésze volt. Ez az erdőtípus terjedt aztán tovább i. e. 8500—2500 között a Pannónia medencéből a Duna mentén nyugat fel (P. ERMÉNYI 1978, 146.). Hazánk területén első előfordulása a későneolitikumból ismert. Sümeg—Mogyorósdomb kovakőbányájának égett kitöltéséből két db sérült