Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 143 cseresznye (Cerasus sp.) csonthéja származik (SÁGI—FÜZES 1967, 94.). A rómaiak provinciáikban is elterjesztették a nemes cseresznye termesztését. Germániából több lelőhelyről ismert (KÖRBER— GROHNE 1979, 55.). Azonban a vad- és a kultúrformák alig válnak el egymástól. Pannóniából is ismert kultúrcseresznye lelet. Aquincumban egy III—

IV. századi női múmia sírban termesztett cseresznye csonthéját találták meg (PATA Y—SZ. PÓCZY 1964, 135—146.). Mindezek ellenére nem tekintjük adventív növénynek a cseresznyét. Könnyen elvaduló gyümölcsünk a házi, vagy kerti berkenye (Sorbus domestica L.), amely erdeink nagy részében közönséges (SOÓ 1966, 108— 109.). Bár első előfordulása hazánkban éppen a római korból ismert (P. HARTYÁNYI—NOVÁKI —PATAY 1967—1988, 44—46.), mégsem tekintjük betelepítettnek. Sokkal inkább lehetett „hagyásfa". Ilyen fákról származhattak a vadalma [Malus silvestris (L.) MILL.] és a magyar (?) körte (Pyrus cfr. magyarica TERPO) termések is. Irtáskor ugyanis számos értékes vadon élő gyümölcsfát hagytak meg (hagyásfa). Az erdő legszebb,, legjobban termő gyümölcsfáit nem vágták ki, hanem meghagyták a szántóföldeken, a tanyák mellett, a kertek élőhelyein (ílAPAICS 1940, 29.). A vadalma a neolitikus Európa majd minden tájékáról kimutatott (JACOMET—SCHIBLER 1985, 138—140.; KÜSTER 1988, 433.; MESSIKOMMER 1913, 86.; SCHLICHTHERLE 1985, 35.). Az alma első hazai előfordulása Berettyóújfalu —Szilhalom későneolitikus lakótelepéről ismert. Talán téli készletnek szánták az egykori lakók az 1 db ép és az 1 db töredékes faszenült Malus silvestris (L.) MILL, terméseket (P. HARTYÁNYI 1978, 138.). A bronzkorból Malus sp. termést Pákozd—Vár területén találtak (P. HARTYÁNYI— NOVÁKI—PATAY 1967—1968, 17.). A római korból két különböző helyről kerültek elő alma leletek; Tác—Fövenypusztán egy II.»századi ház hamurétegében Malus sp. cfr. silvestris (L.) MILL, magvakat (P. HARTYÁNYI—NOVÁKI—PATAY 1967—1968, 45.), Dunaújvárosban (Intercisa) egy későcsászárkori temetőben megszenesedett Malus sp.-t találtak (SÁGI 1954, 64.). Körte leletekben sokkal szegényebbek vagyunk. Tószeg—Laposhalom bronzkori telepéről ismert eddig a legrégibb Pyrus sp. előfordulás (LINDAU 1917

r 190.). Balatonberényben egy késő-római sírban termesztett körte (Pyrus sp. cultiv.) termését találták. SÁGI Károly—FÜZES Miklós leírása szerint ez nagyon hasonlít az ún. árpával érő körtéhez, bár a kocsányhoz illeszkedő kupacs részénél rövidebb és tompább annál (SÁGI 1965, 26.). Ez a körte nagy hasonlóságot mutat az itáliai freskók körte ábrázolásához (RAPAICS 1940, VII. tábla). A mai dió-, szilva-, kajszi-, barack- és szőlőtermesztésünk római alapokra épül. Ök honosították meg ezen növények termesztett fajtáit a Pannóniában. A régészeti és archaeobotanikai leletek tanúbizonysága szerint a III—

IV. századi római villagazdaságok kertjeiben igen fejlett gyümölcsés szőlőtermesztés folyt. Amint látni fogjuk, a Római Birodalom bukása után sem pusztultak ki ezen növények területünkről, később Fonyód—Bélatelepen is termesztették. Bár paleobotanikai adatok szerint a dió (Juglans regia L.) őshonos a Kárpát-medencében (GREGUSS—SZÁLAI 1950, 1—5.), mégis a mái diótermesztésünk római eredetű (SÁGI—FÜZES 1967, 93—94.). SOÓ (1970, 541.) is megkérdőjelezi a hazai diótermesztés őshonosságát. Nem tartja azonban kizártnak, hogy az Alsó-Ausztriából és Burgenlandból kimutatott Juglans regis L. ssp. germanica nálunk is előfordulhat, bár erre nézve még nem rendelkezünk biztos adattal. A diónak egyébként négy alfaját különbözteti meg: a ssp. regia montán préalpin, délkelet-európai — előázsiai, kaukázusi faj, amely É-ra Horvátország, Dél-Erdélyig és az Al-Dunáig jön fel, a ssp. germanica közép-európai, a ssp. turcomancia és a ssp. fallax közép-ázsiai faj. A római korból több diólelet utal helyi termesztésre. Az aquincumi polgárváros (Budapest III. Aranyhegyi patak) I—

II. századi égetéses sírjában egy kis zsákra való diót találtak (P. HARTYÁNYI —NOVÁKI—PATAY 1967—1968, 36.). A már említett balatonberényi római temető egyik sírjában egy dió axocarpiumának darabjait és rekeszfalát találták meg (SÁGI—FÜZES 1967, 93.). Dió lelet a népvándorlás korából is ismert. A Keszthely—Halászcsárda IX. század végi telep feltárása során az egyik épület kemencetapasztásából dió csonthéjának darabja került elő. SÁGI Károly és FÜZES Miklós ebből arra következtetnek, hogy a dió termesztésének az ismerete megélte a honfoglalást (1967, 94.). A nemes szilva is valószínűleg római közvetítéssel került Pannónia egykori területére. Ennek számos bizonyítékát ismerjük. Balatonberény IV. századi római temetőjének egyik sírjában Prunus domestica L. cfr. oeconomica SCHNEID. csonthéját is megtalálták. Alaktani hasonlóság révén FÜZES Miklós benne a ma besztercei szilvák ősét véli felismerni (SÁGI—FÜZES 1967, 94.). A Prunus domestica L. csonthéjának lenyomatát Keszthely— Mosóház római temető egyik sírkamrának habarcsában is megtalálták. FÜZES Miklós ezt lószemű szilvának határozta meg. Egyéb Prunus sp. leletek; Budapest III. — Aranyhegyi-patak (Aquincum) I—

II. századi égetéses sírjából, Tác— Fövenypuszta (Gorsium) egyik házának II. századi hamurétegéből ismertek (P. HARTYÁNYI—NOVÁKI—PATAY 1967—1968, 39.

r 36., 47—48.).