Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 139 felaggatva tárolják, hogy utóérjen. A Nagy Károly idején íródott Capitulare de villis a berkenye kertben való ültetését ajánlja. A berkenye korábban a naspolya alanya volt. Előszeretettel ültették szőlők közé. A berkenye gyümölcsét a tőlünk északra lévő európai országokban mind a mai napig sokoldalúan hasznosítják: pálinkát, lekvárt főznek belőle (SURÁNYI 1985, 82—83.). A berkenye szavunk szláv eredetű (KNIEZSA 1955, 89.). Első előfordulása a Tihanyi apátság alapítólevelében (1055) ,,brokinarea"-ként található- (SZAMOTA—ZOLNAI 1902—1906, 68.). Trapa cfr. natans L.—Súlyom (?): 1 db makk Legnagyobb szélessége : Vastagsága : 3,75 mm 3,21 mm A még erősen fejlődőben lévő szén ült fiatal makkon jól látszik a virágkocsány alapja. Analógia alapján a súlyom csészelevelei könnyen letörnek. Ezen törések helyei a fiatal makkon is jól láthatóak. A Dunántúlon suly-пак is mondott súlyom állóvizekben, nagyobb folyóink holtágaiban közönségesen előfordul (SCHERMANN 1966, 661.). Ez az egyéves növény szára hengeres és hosszúsága a 2 m-t is eléri. Jellegzetes kerek alakú levelei júniusban jelennek meg a víz felszínén. Az 5 hegyes szarvacskával rendelkező termés augusztus—szeptember hónapokban kezd el érni. Régebben a sulymot kosárral, gereblyével, csónakból húzott juhfarkkal gyűjtötték. Az íze és táplálóértéke miatt kedvelt súlyom termése nemcsak a pór nép eledele volt, de földesuraiknak is adóztak vele. A súlyommal kapcsolatos ismereteket BALASSA (1985, 78.) foglalta össze: „neve minden valószínűség szerint finnugor eredetű, a sül-, sün-(disznó) mélyhangú párja. Az összevetést az is alátámasztja, hogy mindkettő tüskés voltáról kapta a nevét... A sulymot nyersen nemigen fogyasztották, hanem vízben megfőzték. Előbb azonban megkövesztették, vagyis rövid ideig forró vízben tartották, ami a szúrós héj lehántását megkönynyítette. Érdemes megjegyezni azt is, hogy ezt az eljárást ugyanezzel a szóval nevezik a finnugor nyelvekben, mint a magyarban. Így a finn kiehua ,

r

főz", az észt keema „fő", „forr". Valószínű tehát, hogy őseink már a finnugor együttélés során felfigyeltek e növény hasznosságára. Mindezek ellenére igen meglepő, hogy írásos említése viszonylag késői. Először egy 1319/1342-ből származó oklevél említi „Sulmoshordoka" formában (SZAMOTA—ZOLNAI 1902—1906, 864.). Vitis vinifera L. — Bortermő szőlő: 248 db mag, 7 db magfragmentum Átlagméret: 50 db alapján Hossza : Szélessége : Magassága : 5,29 mm 3,36 mm 2,48 mm Min. 4,45 Max 6,38 Min. 2,55 Max. 6,55 Min. 1,78 Max. 3,05 Valamennyi mag turfikálódott. Jellegzetesen sárgás-barna színűek. A legtöbb mag hosszú csőrű, lekerekített körvonalú, körtéhez hasonló alakú. Előfordulnak azonban rövid, de határozottan csőrös magvak is. Három db mag kivételével a háton levő pajzs már kiesett. A meglévőknél a pajzs mintegy negyede a mag szélességének. A hasi oldal lekeríiketten ormós. Barázdaszerű varrat köti össze a mag szélesebbik végét a köldökkel. A maghéj általában sérült, korrodált felületű. Feltétlenül a balatoni szőlőkultúra emlékei. Közelebbi identifikálásukra állapotuk miatt egyelőre nem vállalkozhattunk. A palaeobotanika megállapítása szerint a krétakor végén jelent meg a földön a Cissetes nemzetség, amelyből a Vitis nemzetség vette eredetét. Különösen értékes leleteket rejtenek az európai oligocén, miocén és pliocén rétegek. Hazánkból is ismert ilyen lelet: a Tokaj-hegyaljáról, Erdőbényéről került elő a Vitis tokayensis levéllenyomata. A harmadkori szőlőfajokat a jégkorszak javarészben kipusztította. Csak az Alpoktól délre és a Kaukázuson túli területeken maradtak fenn (SURÁNYI 1985, 155.). A negyedkori posztglaciális időszakhoz jól alkalmazkodó ligeti szőlő (Vitis silvestris GMEL.) areája a mezolitikumban feltehetőleg tovább terjedt. A legkorábbi ligeti szőlő lelet Dél-Európából, az olaszországi Trapani melletti Grotta deli' Uzzo mezolitikus lelőhelyéről való (COSTANTINI 1981). Viszont már számos európai és Európán kívüli neolitikus településről előkerült maglelet bizonyítja a ligeti szőlőtermésének gyűjtögetését és fogyasztását : Dél-Franciaországból (ERROUX 1981), Olaszországból (PALS—VOORRIPS 1979, CASTELETTI 1975), Jugoszláviából (RENFREW 1978, SERCELJ 1981—1982), Görögországból (HANSEN 1978; KROLL 1979), Törökországból (ZEIST—HEERES 1974), Szíriából (HILLMAN 1975). A régészeti—növénytanilag jól kutatott Alpok vidékéről csak a Neuenburgi tó melletti Yverdonból ismert ligeti szőlő lelet (SCHLICHTHERLE 1985). Németország területéről még a Felső-Rajna vidékéről, a württembergi Neckar környékéről és Brandenburg területéről került elő magja (BERTSCH 1949, SCHIEMANN 1953, HOPF 1982). A svédországi szőlőlelet kérdése FÜZES—SÁGI (1968) munkássága nyomán új megvilágításba került. Ugyanis HJELMQVIST (1955, 11—13., 51.) a svédországi szőlőlenyomatot (SCHIEMANN 1953.