Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

140 Gyulai Ferenc 326—327.) nyomán importból származó Vitis silvestris GMEL.-nek vélte. TERPÖ (1969) is foglalkozott a lelettel, de határozóbélyegei alapján Vitis vinifera L.-neik tartja. Az említett magyar szerzők szerint a kedvezőbb neolitikus klíma alatt helyi termesztésű volt, mivel a korai időkből mindeddig egyetlen importból származó növény maradványát sem sikerült kimutatni. Ezek a neolitikus szőlőmagleletek arra engednek következtetni, hogy az Atlantikus fázisban igen szelíd klíma uralkodott, s ez elősegítette a ligeti szőlő elterjedését. Természetesen ebben a madarak szerepével is számolnunk kell. A termesztett szőlő ősi alakjának MÁNDY (1972) a Vitis vinifera L. ssp. silvestris GMEL.-t és a V. vinifera L. ssp. caucasica VAV. (különösen az ázsiai fajtáknál) tartja. I. géncentrumaként a Földközi-tenger vidékét, Örményország és Perzsia vidékét jelöli meg. A termesztett szőlő létrejöttével számos nép ősi mondája, legendája foglalkozik (pl. Gilgames eposz, Dionüzosz-mondák), természetesen más és más módon. A szőlő termesztésére vonatkozó írásos emlékek (Hammurabi törvénykönyve, a Biblia, egyiptomi papirusztekercsek, ősi kínai császári rendeletek, Theophrasztosz, Plinius, Cato, Columella leírásai) és az archaeobotanikai leletek öszszevetése alapján rekonstruálni tudjuk a termesztett szőlő keletkezési helyét és terjedésének útvonalát. A Kaukázus vidékén, a Transzkaukázusban és Dagesztánban van a kultúrnövények egyik ősi központja és legnagyobb formagazdagsága, a letelepült gazdálkodás első nyomai (LISZITSZINA 1978). Az evolúciós fejlődés során itt a Kaukázus környéki vidékeken alakult ki és vették termesztésbe a hímnős virágú Vitis vinifera L.-t. Innen terjedt aztán tovább a szőlőtermesztés ismerete még a neolitikumban mind nyugat, mind kelet felé. A legősibb termesztett szőlőmag maradványok az i. e. 5—4. évezred fordulójáról Somu-tepe (Azerbajdzsán—.Kazán vidéke) és Sulaveri (Grúzia) településekről származnak. A későbbi korokból a Kaszpi-tenger mellékéről előkerült gazdag szőlőmag leletek már folyamatos termesztésre utalnak (LISZITSZINA—PRISEPENKO 1977, 83.). E korból a Bug—Dnyeper vidéki Űj-Ruszestiból (i. e. 4. évezred 2. fele, középső Tripolje kultúra) és Varlovszikból (i. e. 2800, Tripolje kultúra vége) (JANUSEVICS 1970), valamint a Seistan-sivatagbeli Sahr-i-Sokhta-ból (i. e. 3000) (TOSI—GERSTER 1983) származik még szőlőmag. Nagyon fontosnak ítéljük a* thesszaliai Volos melletti Diminiből, a görög későneolitikumból származó szőlőmagleleteket. KROLL (1979) meghatározása szerint ezek a Vitis vinifera silvestris magok átmenetet képeznek a ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. Ezek talán a thesszaliai helyi szőlőtermesztés első bizonyítékai? Az írásos emlékeik szerint Európában az alábbi módon terjedt el a szőlőtermesztés ismerete: az i. e. VIII—

XII. századra Görögországban általánosan elterjedt lett a szőlő. Homérosz és Theophrasztosz leírásai szerint több fajtáját termesztették, szabadon gyalogszőlő módjára, karózva, vagy fára futtatva. Az i. e. 2900-toól származó írásos emlékek szerint Lagus, Sumer és Uruk városaiban szőlőtelepítések folytak. Az egyiptomi piramisok szőlőábrázolásai, a Királyok könyve, de a Biblia is kiterjedt szőlőtermesztésről, a bor fogyasztásának kultuszáról szólnak. A szőlőművelés terjesztésében az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak mellett a kisázsiai népek is kivették részüket. A türkmének, tadzsikok és üzbégek oázisaikban termesztették a mazsola és muskotály fajtákat. A türkmének érdekes módon magasra hagyták a tőkefejeket, ezért szőleik szomorúfűzhöz voltak hasonlóak. Taskent környékén az egyiptomi ábrázolásokhoz hasonló lugas formájú szőlőművelés volt a jellemző. Kínában már i. e. 1000 körül oly mértékben elterjedtté vált a szőlő, hogy a rizsföldek védelme érdekében császári tilalom próbálta meg visszaszorítani mértéktelen telepítését. Észak-Afrikába még az ókorban eljutott a szőlő. Észak-Itáliában a Garda-tó környékén már a rómaiakat megelőzően az i. e. VIII. sz.-ban görög telepesek kezdték el a szőlő termesztését. Az etruszkok szőlőtermesztési ismeretei is Kisázsiából származtak. A rómaiak igen magas színvonalra emelték a szőlőművelést. A szőlőt főként magról, dugványról szaporították, de elterjedt volt az oltás ismerete is. Számos speciális szőlőművelő eszközt dolgoztak ki. Rendszeres tápanyagutánpótlást, talajművelést kaptak szőleik. A szőlő alacsony művelése volt a jellemző, azaz a vessző szabadon nőhetett, amenynyiben pedig a termés lehúzta, úgy alátámasztották. A kertekben embermagasságú négyszögletes lugasok is díszlettek, de szívesen futtatták fákra is. A szőlő számos fajtáját termesztették. A rómaiak szívesen fogyasztották a bort. A görögök bor kultusza a Bacchus ünnepségekben folytatódott tovább. A provinciákban is virágzó szőlőművelés folyt. A Római Birodalom bukása után az európai és Európán kívüli népeknél a kereszténység felvételével a szőlő mind nagyobb és nagyobb területeiket hódított meg. Mai tudásunk szerint a Kárpát-medencébe a szőlőt miletoszi hajósak hozták az i. e. VII. sz.-ban és ők tanították meg az itt élő népeket művelésére (SURÁNYI 1985, 155—166:). Az archaeobotanikai kutatás azonban merőben új megvilágításba helyezi a fentieket. Olaszország területén (Grotta deli' Uzzo, Trapani) már a neo-