Kovács Zsuzsa: Göcseji Falumúzeum. Kiállításvezető (Zalaegerszeg, 2008)

KIÁLLÍTÁSVEZETŐ 2. HENCZ-MALOM A Zala folyó holtágának partján áll a vízimalom, a múzeum egyetlen olyan épülete, amelyet helyben őriztek meg. Köré épült a 19. századi zalai népi építészetet bemutató múzeumi falu. A malom nevét utolsó tulajdonosa, Hencz György után kapta, aki egészen 1952-ig üzemeltette. A malom története azonban a 20. századnál régebbi időkre, egészen a 18. századra nyúlik vissza. Átalakulásának nyomait az épület szerkezete is megőrizte, hiszen oldalán jól látható a régi fából épült rész és a hozzátoldott téglafalak határa. A malmot a 20. század elején nemcsak az új téglafallal, de új gépekkel is bővítette Hencz György, mert korszerűsíteni akarta az őrlés folyamatát. Az átalakított épület lehetővé tette, hogy a technológia korszerűsítésével a tisztítástól a különböző finomságú lisztek őrléséig a teljes munkafolyamatot elvégezze a molnár. Ha felmegyünk a lépcsőn, és átsétálunk az új malomrészbe, látjuk a 20. századi technológia alapján működő hasábszitákat, amik lehetővé tették a lisztek szitálással történő osztályozását. A malomban ezt a munkafolyamatot korábban nem lehetett elvégezni, hiszen nem voltak benne sziták. A régi malomrészben az ablak mellé építették be a két hengerszéket, közvetlenül a lépcső mellett pedig a régi malomkő és az emelő áll, ezzel emelték ki a malomkövet, hogy kicseréljék vagy javítsák. A hengerszékek munkába állítása jelentette a malom korszerűsítésének másik nagy újítását, hiszen a hengerszékekbe épített, különböző bordázatú hengervasakkal már egészen finom liszteket lehetett őrölni. Megváltoztatták a vízikereket is, ugyanis az átépítés előtt a malom két, úgynevezett alulcsapós vízikerékre járt, vagyis a víz alulról érte a kereket és így forgatta meg őket. Hencz György az egyik kereket megszüntette, helyette áttétekkel hajtatta meg a belső malomszerkezet egyes részeit, hogy ne kelljen külön kereket használni hozzá. Ha az alulcsapós malomkerékre ráengedték a vizet, forogni kezdett, és vele együtt mozgásba lendült az egész malomszerkezet. Miközben dolgozott a malom, a molnár éberen figyelte, hogy a víz erejének megfelelően mindig állandó sebességgel forogjon a vízikerék. Ha túl nagy vagy éppen túl kicsi erővel működtek a gépek, azok nemcsak megrongálódhattak, hanem halálos tragédiákat is okozhattak. A javításokat legtöbb esetben a molnár maga végezte el, mert meghibásodás estén nem volt idő kivárni, hogy a mesteremberek (ács, asztalos, kovács vagy bognár) megérkezzenek, hanem azonnal meg kellett javítani az elromlott berendezést. A molnárok így nemcsak szakmájuk ismerői voltak, hanem nagyon jó ezermesterek hírében is álltak.