„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Egy diáklány megpróbáltatásai. Interjú Tirpák Endréné, Hári Margittal

INTERJÚ TIRPÁK ENDRÉNÉ, HÁRI MARGITTAL a nagy várostól, amit addig el sem tudtam képzelni. S akkor odaértünk egy hatalmas nagy kapu elé. Egy fa kapu volt, azon bementünk. Fölkísért az emeletre, ott átadott Sásdy őrnagynak, aki megnézte a papírjaimat. Azt elfelejtettem mondani, hogy miközben engem Buchwald Egerszegen vallatott, volt ott egy gépírónő, aki folyton írt, a jegyzőkönyvet gépelte. A végén Buchwald alá akarta íratni velem, de azt mondtam neki, hogy nem írom alá, szeretném elolvasni. Elolvasni? Erre megint egy pofont kaptam. Továbbra is erősködtem, hogy nem írom alá, ő meg tovább pofozott. A végén már azt mondtam, legyen, amit akar, ha a halálos ítéletem is, jól van, aláírom. Hogy mit írtam alá, máig sem tudom. De biztos, hogy sok olyan dolog lehetett benne, ami abszolút nem igaz, amihez lehet, hogy hozzá sem szóltam. Ezt a jegyzőkönyvet adta át az engem kísérő rendőr az őrnagynak. Elolvasta, majd megkérdezte: „Megvertek Egerszegen?" Mondtam, hogy igen. „Mutasd a tenyeredet?" Megmutattam, és azt mondta: „Na, neked ez elég volt!" Ezután lekísértek a pincébe. Az még most is előttem van! Egy hosszú, sötét pince volt, csak azt nem tudom, hogy a 13-as vagy a 15-ös cellába tettek, de valamelyikbe a kettő közül. Egy három lépés széles, öt lépés hosszú helyre. Pislákoló kis fény volt benne, ami állandóan égett. Sose tudtam, éjfél van-e, reggel, vagy nappal. Itt is egy vödör volt a sarokban, ott végeztem a dolgomat, amikor kellett. A ruha akkor se ment le rólam soha, vizet akkor sem láttam. Mennyi ideig volt azAndrássy út 60-ban? Amikor Szombathelyről elvittek, tudtam, hogy február 6.-a, vagy 7.-е volt. Egyszer csak behoztak a cellába egy egyetemista kislányt, tőle kérdeztem meg, hogy milyen nap van ma? Azt mondta, hogy február 20-a, így tudtam meg, hogy már két hete itt vagyok. Szegényt azért hozták be, mert a bátyja röpiratokat terjesztett, de sikerült megszöknie, és helyette őt vonták felelősségre. Másnap elszállítottak minket. A Sas-hegy alatt, a Petőfi laktanyában volt a Dél-Budai internálótábor, oda vittek bennünket. Ha az Andrássy út 60-ra visszagondolok, még ma is megborzongok! Engem ott nem bántottak, de egész éjszaka halottam a hörgést, az ordítást, ahogy a többieket kínozták. Azt rettenetes volt hallani! Minden nap - gondolom, éjszakánként - aztán hozták a lábvizet, hidegvizet egy vödörben. Mindenkinek lábat kellett mosni, le kellett vetni cipőt, harisnyát, aztán beletenni a lábát a jéghideg vízbe. Majd megfagytunk enélkül is, mert februárban nem volt fűtés a cellában. Nem értettem, miért kellett ezt tennünk, csak később tudtam meg, hogy a többi szegény embernek verték a talpát. S hogy lábra tudjanak állni, így lohasztották le a dagadt lábukat. A fegyőr nem tudta, hogy kit talpaltak meg aznap és kit nem, ezért mindenkinek lábat kellett mosnia. Semmiféle tisztálkodási lehetőségük nem volt, csak a lábmosás? Semmi. Amíg ott voltam, sem nem mosakodtam, sem ruhát nem cserélhettem. Naponta egyszer hoztak egy csajkában forró ételt, az nagyon jólesett addig, 42