„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Egy diáklány megpróbáltatásai. Interjú Tirpák Endréné, Hári Margittal

EGY DIÁKLÁNY MEGPRÓBÁLTATÁSAI amíg ki nem hűlt és a számra rá nem fagyott az olaj. De annak se íze, se bűze nem volt, csak éppen forró volt! Ennyi volt a napi adag, amit kaptunk. Az Andrássy úton voltak olyan dolgok, melyek úgy hatottak rám, hogy szinte sokkoltak. Egyszer elvittek a cellából. Természetesen, nem mondták meg, hová megyünk. Bevittek egy terembe, ahol olyan világos volt, majd a szemem fényét vesztettem. Beültettek egy székbe, majd „katt-katt", ilyen hangokat hallottam. Hallottam már arról, hogy létezik villamosszék, s az jutott eszembe, hogy: „Istenem, most ültettek a villamosszékbe!" Gyorsan elmondtam, hogy „Bocsásd meg bűneimet Istenem! Most halok meg." Közben így fordítottak, úgy fordítottak. Nem tudtam, hogy mit csinálnak velem. Hát, fényképeztek! Mikor onnan kivittek, még sokáig reszkettem a félelemtől. Ezek olyan megrendítő dolgok voltak, amelyek egy életre belevésődtek az ember lelkébe, amit nem lehet se elfelejteni, se kitörölni. Hogy bírta a hideget, a hosszú, félhomályban és egyedül töltött napokat? Az eleve borzasztó volt! Engem ott nem vertek, nem bántottak, de mégis borzalmas volt! Rettenetes volt a folytonos üvöltést és jajveszékelést hallani. Ha morzézni tudtam volna! Mert mindkét oldalról csak egy fal választott el a többi cellától, és innen is, onnan is morzéztak nekem, csak nem tudtam, hogy ki, meg mit. Folyton kopogtak. Én vissza se kopogtam, mert nem ismertem a morzejeleket, csak annyit jeleztem, itt is van valaki. Arra emlékszem, hogy egyszer levetettem a cipőmet, mert nagyon fájt már a nyakam amiatt, hogy a deszkán kellett feküdni, s a cipőmet tettem a fejem alá. De akkor meg a lábam fázott! Kénytelen voltam visszahúzni a lábamra, hogy legalább az ne fázzon. Abban a kabátban voltam, amiben az iskolából elvittek, egészen addig, amíg az internáló táborba nem kerültem. Ott mindjárt bevittek egy fertőtlenítőbe. Csupaszra kellett vetkőzni, végre megfürödhettem, a ruhákat elvették, fertőtlenítettek mindent. Aztán betettek egy kis szobába, ahol volt egy szalmazsák. Abba belebújtam és három hét után annyira jól éreztem ott magam, olyan jól aludtam, hogy reggel a napos fegyőr, amikor benézett, hogy ébresszen és hozza a reggeli feketekávét, nem talált meg. Annyira belebújtam a szalmazsákba! Ő szedte le rólam a szalmát, ami a rabruhámra ráragadt. Az enyémet még tisztították. Milyen volt az élet a Dél-Budai internálótáborban? A fegyőrt Józsi bácsinak hívták. Mondta, hogy nemsokára hozza az ebédet is. S amikor meghozta, azt kérdeztem tőle: „Józsi bácsi! Itt disznóölés volt?" Mert bableves volt, hús is volt benne, és az annyira finom volt, mintha életemben nem ettem volna olyan jót. A fertőtlenítő osztályról elvittek egy orvosi vizsgálatra, s ott szortíroztak el bennünket, hogy ki melyik szobába mehet. Mi öten voltunk egy szobában, három tanítónő, ugyancsak az államosítás elleni tiltakozás miatt, egy „bokorugró",

12 aki el akart szökni nyugatra, meg én. Sokáig 43