„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Dr. Marx Gyula: Az én 1956-om

Az ÉN I956-OM majd távoztak. A csizmák kopogása után felismertem a nó'vér hangját, aki a feleségemmel beszélt. Nem értette, hogy mi történt, (hogy válhattam kámforrá?) de felkínálta, ha kell, ő is segít! Marika megköszönte, megnyugtatta. Lassan minden elcsitult. Órák teltek el, éjszaka lett. Aztán halk nesszel jelzett a feleségem, és átkísért a tetőtér egy elrejtett zugába, ahol már előkészítette az alváshoz a helyem, megkaptam a másnapi menázsit, és minden elcsendesedett. így telt el 24 óra, majd másnap hajnalban észrevétlenül elhagytuk a kórházat, és a kislányunkkal haza utaztunk Zalaegerszegre. Őt a nagyszülőknél hagytuk, mi pedig tovább utaztunk Pannonhalmára, ahol sógorom, Baján György, abban az időben még középiskolás kollégista diák volt. Itt élt régi barátunk, Bajtay Oros atya is, őket látogattuk meg. Megérkeztünk Pannonhalmára, természetesen senkinek - sem a szülőknek, sem az atyának, sem a kis sógornak - nem beszéltünk arról, hogy a „begyűjtés" elől menekülök. Azt hittem magamról, úgy nézek ki, mint egy látogató turista. Sógorom örült nekünk, Oros nagyon kedves volt, sok mindent meg akart mutatni. Kalauzolt bennünket a kolostoron belül mindenfelé, olyasmiket is mutatva, melyet átlagos turista nem láthat. Mi boldogan mentünk vele és hallgattuk őt. A templom egyik mellékhajójában Oros éppen mutatott és magyarázott valamit az egyik képről, amikor mellénk szegődött egy aktatáskás, fényképezőgépes, fekete hajú, nagy bajuszú ember, ő is figyelgette a magyarázatot, hol lemaradt egy kissé, hol újra csatlakozott hozzánk, aztán egy idő múltán végleg elmaradt. Idegesített ez az ember! Ki lehet ez? Nyomomban vannak? - ezek a gondolatok száguldoztak a fejemben. Délután mindenkitől elbúcsúztunk, beültünk a vonatba. Régi rendszerű fülkés kocsi volt, ketten szálltunk csak fel, több utast nem láttunk az állomáson. Akkoriban a Győr és Veszprém közötti vicinális - rövidebb-hoszszabb időre - több helyen megállt. Pannonhalmán is várakozni kellett. Míg állt a vonat, kifelé nézegettem a kupé folyosói ablakán. Egyszer csak láttam ám, hogy a nagybajuszos ember az apátságból az állomás melletti kukoricásból siet a vonat felé. Egyenesen beszállt a mi kocsinkba. Én persze behúzódtam a fülkénkbe, és halkan mondtam Marikának, itt van a mi délelőtti emberünk. Elhaladt a fülkénk előtt, ránk mosolygott és biccentett, majd beült a szomszéd fülkébe. Idegeim a bizonytalanságtól pattanásig feszültek! A vonat elindult. Elővettük a könyveinket. „Elmélyülten" néztem a betűket. Emberünk elsétált a fülkénk előtt, ránk mosolygott. így érkeztünk Veszprémvarsányba, ahol a vonat félórát állt. Szokás szerint itt a legtöbb utas leszállt, és ivott egy sört, vagy evett valamit. Emberünk is leszállt. Mondtam Marinak, „Most végére járok annak, hogy ki ez! Belenézek az aktatáskájába!" Sietve bementem a fülkéjébe, nyitva volt az aktatáska, benyúltam a táskába, hideg vasat ért a kezem! „Ez pisztoly!" - gondoltam magamban. Kirántottam: egy fényképezőgép állványát tartottam a kezemben! Megint belenyúltam: egy doboz! Fényképek voltak benne. Min119