„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Dr. Marx Gyula: Az én 1956-om

DR. MARX GYULA dent a helyére tettem, eligazítottam. Még nem is végeztem, mikor lecsapódott az ablak. (Felújított régi kocsik voltak, egy hevederrel kellett az ablakot felrántani.) Rettenetesen megijedtem, a szívem majd kiugrott a helyéből! A helyzet egy giccses filmhez hasonlított, de pontosan így történt! Az ablakot felrántottam, kirohantam a fülkéből! Aztán leszálltunk és sétáltunk egyet a vonat mentén, közben elmeséltem Marikának, hogy mit találtam. Igyekezett megnyugtatni, de már őrá is átragadt minden nyugtalanságom. Veszprém-Külsőn leszálltunk, míg a csatlakozásra vártunk. Beültünk a vasúti restibe. Kettőnkön kívül tőlünk távol egy asztalnál ült csak valaki. Rendeltünk, néztük egymást. Nyílt az ajtó, belépett a mi bajszos emberünk, mosolygott. Leült a szomszéd asztal mellé. Az elősiető pincérrel szívélyes társalgásba kezdett. Kirándulásról, utazásokról, fényképezésről beszélgettek. Emberünk még a dobozt is elővette, azokból mutatott néhány képet a pincérnek. Egy idő múltán befutott Boba felől a Pestre menő vonat. Emberünk fizetett és elutazott. Tíz-tizenöt perc múlva a mi vonatunk is megérkezett, megkönnyebbülve szálltunk fel, és elindultunk Zalaegerszeg felé. Talán sikerült bemutatnom lelkiállapotomat és az abból fakadó bizarr, elhibázott döntéseimet, melyet a valós és vélt üldözöttség váltottak ki. A fekete bajszos ember nyilván magányos turista volt, aki barátkozni akart. Látta ijedt elhúzódásunkat, ezt szerette volna feloldani, de minden közeledést félreértettem, és csak fokozódott gyanakvásom. Félelmem csaknem pánikreakcióig növekedett. Másnap visszautaztunk Nagykanizsára és munkába álltunk. A helyzetre jellemző, hogy senki sem kérdezte: „Hol voltál? Tudod, hogy kerestek?" Egyedül anyósom beszélte el, hogy a kérdéses estén, mikor Nagykanizsán is kerestek, megjelent náluk két férfi azzal, hogy ,Д Móc doktort keresik!" Mire ő egészen gyanútlanul azt felelte, hogy itt ilyen nem lakik, és nem is ismer ilyen nevű doktort. Erre megfordultak és elmentek. Napok múlva mesélte egyik ismerősünk, aki a „begyűjtés" estéjén Pécsre utazott, hogy a vasútállomáson a hangosbemondóban hallotta, „Marx doktort várják a kijáratnál." Marika is elmondta, hogy tulajdonképpen nem kerestek nagyon lelkesen, mert ha történetesen lakásunkban az ajtó mögé álltam volna, ott sem vettek volna észre. Vetettek egy pillantás a kislányra. „Van egy kis családjuk?" - kérdezték. „Hol van a férje? - Nem tudom. - Nem ügyeletes? Nem tudom. Hát, jó!" Ezzel elmentek. Amint az általános helyzet a forradalom szempontjából egyre romlott, Kanizsán is visszaállt a régi rend. Említettem már, hogy a kórház furcsa és szokatlan módon új igazgatót kapott. A kórházi munkástanács lassan „elsorvadt". Közben kiderült, hogy Marika édesanyja halálos beteg. Világos volt, hogy hamarosan folyamatos ápolásra szorul, s nekünk haza kell költöznünk Egerszegre. Mindez nyomós okot adott áthelyezési kérelmünknek, melynek 120