Kisfaludy Strobl Zsigmond (1884-1975) (Zalaegerszeg, 2004)

Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975)

Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobornak a Reggel (1924). A vonzóan gyönyörű fiatal nő az új nap születé- Kat. 17-18. sének jelképe. Egy kivágott fa tuskóján ül, jobb lábát maga alá húzza, a másikat kinyújtja. Feje oldalra fordul, lehunyt pillái mögött még az utolsó álom emlékképe lebeg, arcát szélesen elömlő mosoly teszi még kedvesebbé. Hosszú, dús haját baljával felemeli, és a jobb kezében tartott fésűvel igyekszik az éjszaka gubancait kifésülni belőle. A napfény, a friss levegő, a jókedv, a tisztaság sugárzik alakjáról, vagyis mindaz, ami az új nap ígéreteit hordozza. A szobor kompozíciója ragyogó. A két lábszár a talaj vonalával egyenlő szárú háromszöget zár be, azonban a test organikus formája nem a háromszög csúcsán, hanem az egyik sarka vonalában lévő fatörzsön magasodik, a fésűt tartó kar vonala pedig éppen az említett csúcs fölött ér véget, míg a kinyújtott, térdtől kissé behajló lábszár enyhe íve pontosan a fejtetőt érinti. Bár egy szobor szükségszerűen mindenkor körüljárható, esetünkben mégis egy nézetre komponált. Jelképes alkotás a Párizsban arany diplomával díjazott, 1927-ban készült Ad Astra is. A ruhátlan férfialak elrugaszkodik a posztamentumként (is) Kat. 23. szolgáló glóbustól, egyik lába már a levegőben, a másik éppen csak érinti a talajt. Kezeit mellkasa, szíve elé emeli, karjai szétfeszülnek, feje hátrahajlik, teste impozáns ívben mutat a csillagok felé. Szája hatalmas sóhajjal kinyílik, szemeit lehunyja. Statikai szerepe van a jobb vállról hátul leomló drapériának: az alappal csupán egyetlen pontban érintkező testet támasztja meg. A merészen felfelé törő férfialak a mindenkori alkotó ember allegóriája: a földtől, a valós világtól és olykor a realitásoktól is elrugaszkodó, sikert csak a csillagok magasságában remélő emberé. Miként a lehunyt szem jelzi, nem fizikai csúcsokra, testi valónkban elérhető hegyormokra tör, hanem ember által még nem járt szellemi magaslatokra. Ha körbejárjuk a szobrot, a spirális kompozíció hatására érzékelhetővé, szinte kézzelfoghatóvá válik a felfelé irányuló mozgás. Kisfaludi Stróbl Zsigmond egyik legérzékletesebb alkotása az Ipolyi-díjjal kitüntetett Madonna (1928). Ritkán használta szobrai alapanyagául a Kat. 25. fát, így a Szűzanya finom képmása előtt kicsit meglepődve áll meg a szemlélő. A késő-gótikus Madonna-szobrok ihletett, azokhoz hasonlóan nyújtott arányú utódja áll előttünk, kecsesen, S-alakban meghajló testtel, kissé felemelt, hívogató kezekkel. A sudár nőalak testének formái feloldódnak a dús redőkben leomló ruha alatt. Fejét alázatosan meghajtja, mintha Gábriel arkangyal „Ave Maria..." kezdetű szavait hallgatná. Alakja engedelmességet és szelídséget sugároz. Egyszerre láthatjuk benne a fiatal zsidó lányt, aki, bár még nem tudja pontosan, mi vár rá, hódolattal engedelmeskedik az isteni 13