Kostyál László: „Hirdette utcákon tereken” Németh János művei köztereken és középületekben (Zalaegerszeg, 2004)
„Hirdette utcákon tereken”...
„Hirdette utcákon, tereken../' Németh János köztéri alkotásairól A művészet olyan, mint egy megáradt folyam. Tajtékot vetve, méltóságteljesen áramlik tova, s nem tudod, honnan jön, hová tart. Csak szakadatlan folyását látod, s azt a sok mindent, amit hordalékként magával ragadott. Van, ami a felszínen úszik, és sokáig követheted pillantásoddal, amíg el nem tűnik a látóhatáron, mást rövid, olykor csak szempillantásnyi időre vet felszínére az ár, s mindjárt el is enyészik szemed elől. Azt pedig már csak sejtheted, hogy legtöbbjét a szem számára láthatatlanul, mindenkor a mélyben tartva sodorja magával a könyörtelen áradat. Mindaz, mi a vízben úszik, bár nem víz, de hozzá tartozik a jelenség lényegéhez. Jelzi a víz erejét és útját, hisz valahol, valamikor megkezdődött sorsszerű utazása, aminek feltehetően ugyanígy vége is fog szakadni, ha a folyó ismét medrébe szelídül, s az ár megszűnik árnak lenni. A művészetnek is vannak hosszan a felszínen úszó „állócsillagai" és csak rövid időre fel-felbukkanó „üstökösei", valamint olyan (a mélyben sodródó) képviselői is, akik csak ritkán, vagy soha nem kerülnek igazán rivalda-(illetve nap)fénybe. Azt kérdezed most, min múlik az állócsillag fénye? Talán tehetségen? Kitartáson? Invención? Konjunktúrán? Szerencsén? Talán mindegyik szükséges ahhoz, hogy a fénye hosszú ideig világoljon, amíg el nem enyészik a látóhatáron. Németh Jánost régóta felszínén tartja a művészet-áradat, ilyen állócsillag ő, melynek fénye hosszú utat világít meg. De hát kicsoda tulajdonképpen ez a hét évtized súlya alatt is egyenesen álló, ráncosán is fiatal, irigylésre méltóan hatalmas életművével is szerény, a gondok között is mindig jó kedélyű, egyszerűségében is bölcs ember? ... Igen, ez a válasz. EMBER, akinek számára ember volta a leglényegesebb. Esendő és tökéletlen, aki nem csupán el tudja viselni, de fel is magasztalja esendő és tökéletlen társait, és el tudja viselni a sivár középszerűséget anélkül, hogy az megérintené. Tud és mer mindig magasabbra, szebbre, jobbra törni, s túl tud tekinteni a hétköznapok hazug felszínességén. Ember, aki tud hinni Istenben, a lét értelmében, a szeretetben, és mindezt meg is tudja fogalmazni. Ehhez nem a verbalitást használja médiumként (bár önéletrajzi kötete a tanúbizonysága annak, hogy a szavakkal is jól bánik), hanem - Isten mintájára - a sarat. „Formálta vala pedig az Úristen az embert a földnek porából, és lehelte vala az ő orrába életnek leheletét, és így lett élő lélekké" (I.Móz 2,7; Károli Gáspár fordításában). A Teremtő a teremtés koronáját sárból formálta, s ezt teszi a keramikus is, mikor dolgozni kezd, s ugyanúgy saját hasonlatosságát, az életnek leheletét lehelvén bele nemesíti meg a nemtelen port. Persze, Isten műve az idea, az emberé ennek csak tükörképe, aminek létrehívását más szóval művészetnek hívjuk. E látszólag egyszerű mondatot Németh János egy élet munkája alapján értette meg igazán. Az ő univerzuma az emberről szól, míg ideája, a nagybetűs Univerzum Istenről. Utóbbi megalkotásához a Szentírás szerint elegendő volt hat nap, az előbbihez lezáratlanul is negyedfél évtized kellett, hogy úgy érezzük, szinte minden benne van, amit az emberről el lehet mondani. Pedig a művész mondta, mondta szakadatlan, intimebb méretű korsókon és kályhacsempéken, szobákat díszítő figurákon és fali domborműveken, de prófétai módon hirdette utcákon, tereken és mindenhol, ahol sokan látják és megérthetik emberségünk és magyarságunk lényegét. Ahol sokan hallják, hangosabban és összeszedettebben kell szólni, ahol sokan látják, nagyobb méretekben és a témát kerekebben, tömören megfogalmazva kell formázni. Sajátos gondolkozásmódot igénylő, önálló műfaj ez. Nem csak lehetséges, de érdemes vele külön is foglalkozni, hisz e karakteres rész mögött pompásan kirajzolódik az egész is. 7
