Kostyál László: „Hirdette utcákon tereken” Németh János művei köztereken és középületekben (Zalaegerszeg, 2004)
„Hirdette utcákon tereken”...
Éppen ezért nem szólunk külön Németh János őseiről, kályhás családjáról, a meghatározó élményt adó műhelyről, az Egerszegen töltött gyerekkorról. Nem szólunk a családi üzemből lett gyárban segédmunkásként, majd a Gádor István és Borsos Miklós keze alatt eltöltött főiskolai évekről, a munkába állásról, a családalapításról, az első sikerekről. Nem szólunk ezúttal az életrajz további állomásairól sem, mert jelen megközelítésünkben csak kitérőt jelentenének. Koncentráljunk csupán a köztéri alkotásokra, hisz ez a terület is éppen elég gazdag. Az 1960-2002 között eltelt negyvenkét évben Németh műhelyéből mintegy hatvan köztéri alkotás került ki. Vannak közöttük kisebb szobrok és teremnyi méretű térfalak (a zalaegerszegi uszoda fríze például 24,5 m 2 ), magányos figurák és kerek történetet elmesélő, kiérlelt szimbolikájukkal többrétegű jelentést hordozó monumentális domborművek. Sorba állításukkal logikusan felépülő, impozáns pályaív rajzolódik ki, s egy közérthető, de egyéni jelkép- és formarendszer fejlődésének stációi. A történet 1960-ban, a balatonföldvári általános iskola még színes mázbevonattal készült, azóta elbontott faliképével kezdődött, majd 1965-ben, a szombathelyi Egészségügyi Gyermekotthon hasonló felületű domborművével folytatódott. Az újabb ötéves, alkotói érlelődést is jelentő szünetet követően, 1970-től már sorra kapta a művész a köztéri megbízásokat. Ekkor kezdte az agyagmázas samottot használni, s mindmáig e gyakorlatot folytatja. 1971-ben kérték fel méretre mindmáig legjelentősebb művének, az egerszegi fedett uszoda hatalmas frízének elkészítésére. Témaválasztása és részben formavilága is az antik mitológiából táplálkozott: tengeri istenek, sellők és halak töltik ki a két szélén egy-egy hajóval lezárt relief-sávot, a középpontban az önálló szoborként is elkészített, kagylóból születő Vénusz és a háromágú szigonyt markoló Neptun alakjával. Az erőteljes, vaskos, egészséges életerőtől majd kicsattanó figurák egyes rész-elemei láthatólag korongon készült forgástesteknek a háttér-síkkal történő elmetszésével kerültek kialakításra. A fríz egyes motívumai nem szerveződnek egységes kompozícióba, csupán felsorakoznak egymás mellett. Térbehelyezésre vagy méretarányos mintázásra sem gondolt a művész, célja az ábrázolásszalag jelképes-hangulati elemekkel történő mind teljesebb kitöltése volt. A szimbólumok csak lazán illeszkednek egymáshoz, nem volt cél önmagán túlmutató jelképrendszer kialakítása. A figurák kedvesek, ízesek, naiv megfogalmazásukkal humorosak is, a deheroizálás művészi gesztusa így egészen természetesnek hat a szemlélő előtt. A hat év múltán, 1977-ben készült S avaria-relief en (Szombathely, Tüdőszűrő Állomás) a legfőbb változás a szimbolika sokkal sűrítettebb és összetettebb jellege. A dombormű mezőjét négy, eltérő nagyságú részre osztott ikonosztázként felfogva Némethnek lehetősége nyílt a tartalom tömörítésére. A tematikát átlósan szervezte meg, a bal átló a római korra utal, a jobb az élet örök megújulására és fejlődésére. A legnagyobb mezőt a jobb felső sarokban a művész kedves motívuma, a tél és a nyár, az éjszaka és a nappal, a fiatalság és az öregség körforgásának - a saját maga kör formájával is - folytonosságát hirdető, férfi és nőalakot magába foglaló jelképe tölti ki. Sokszor visszatérő, tartalmilag rendkívül összetett és kiérlelt motívum ez, melyet a népművészet bölcs szűkszavúságával fogalmazott meg. Vele átlósan szemben magjából kibúvó virág és két szabadon repdeső galamb mélyíti az életigenlést. A bal felső sarokban fegyelmezett római két lóval, szigorú profilból, merev tartással, szemben vele archeológiai motívumok értelmezik a jelenetet: oszlopfő, idolszerű szobortorzó. Plasztikailag izgalmas kérdést vetett fel a két, egymás mellett álló ló és a mögöttük lévő emberalak térillúzióval, vagy annak hiányával történő megfogalmazása. Ezt Németh magától értetődő egyszerűséggel, csupán az oldalról látszó részek egy síkba vetített ábrázolásával oldotta meg, fittyet hányva a perspektíva törvényszerűségeire, egy jóval ősibb, de nem kevésbé hatásos ábrázolási sémához nyúlva vissza. 8
