Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Kézműipar, népművészet

Kézműipar, népművészet Szinte ma is alig akad olyan göcseji parasztház, amelynek egyik-másik zugában, kevésbé használt kamrájában ne állna egy-egy gyalupad vagy régi faragószék. Körülöttük vagy fölöttük a falon ne sorakoznának a régi fúró-faragó szerszámok: vésők, fúrók, kések, cifra gyaluk. Joggal büszkélkedhetnek a göcsejiek szépen fölszerelt faragókamrájukkal, hiszen még ma is sokan vannak, akik paraszti gazdaságuk régebbi eszközeit saját maguk javítgatják. Néhányan készítenek azonban újakat is, sőt olykor eladásra is kerül egy-egy „grábla"' vagy „vella". Akik viszont kevésbé értenek a faragáshoz, a hosszú téli napokon manapság is szívesen kötnek söprűt, kosarat, s még olyan idősebb ember is akad Göcsejben, aki érti a véka- és kópickötés csínját-bínját. A régi hagyományos paraszti világban pedig, amikor a rossz utak, a nagy távolságok megnehezítették, gátolták az árutermelés és árukereskedelem kibontakozását, még inkább önellátásra voltak kényszerülve. Gazdaságuk teljes eszközanyagát, háztartásuk használati és berendezési tárgyait, ruházatuk kellékeit jobbára maguk állították elő. A hagyományos paraszti kézműiparnak igen széles skálája jött létre vidékünkön, s termékei még ma is fellelhetők. Sokan mesterségszerűen űzték a fontosabb eszközök készítését, többnyire azonban csak saját szükségletükre dolgoztak. Plánder Ferenc így ír a göcseji fafeldolgozókról: „... többnyire úgy intézkednek, hogy a mezei gazdaság folytatására szükséges minden eszközöket ön maguk elkészíthessék, általányosan mind jó faragók, de különösen minden családban van egy, ki a' szekér keréken kívül az egész szekeret elkészítette, új csöbröket, vedröket, bucskákat, kisebb-nagyobb boroshordókat csinál, mellyeket egy másik, ki a' Kovács mesterséget vagy a családnak elöregült tagjától, vagy vidék helyen tanulta, kovács munkával ellátja, egyéb eszközeiket úgy külső ruházatjaikat a' köztük itt-ott letelepedett csizmadiáktól, vargáktól, szűcsöktől, szabóktól, asztalosoktól, lakatosoktól vagy nagyobb vásárokban szerzik meg maguknak." A fa megmunkálása igen nagy hozzáértést kívánt. Ismerni kellett a fa tulajdonságát, s tudni kellett, hogy milyen fából lehet a legjobb szerszámot elkészíteni. A fafaragók tudták, hogy a tölgyfa, a lucfenyő és a vörösfenyő a legtartósabb, s hamar tönkremegy a cser, de a levágás után a bükkfát, a gyertyánt is azonnal le kellett hántolni, különben megpudvásodott. Következésképpen tudták, hogy milyen fából lehet jó szerszámnyelet, kaszanyelet, jó favillát és gereblyét készíteni, s hogy melyik fa jó a szekérhez, vagy melyik jó szekérrúdnak, lőcsnek, járomnak, s melyikből lehet kisebb-nagyobb háztartási eszközöket faragni. A fafaragó ember legfontosabb eszköze az erdőn a fejsze, a bárd és a fűrész volt. Az otthoni munkához pedig a faragószéket, az ún. „szívószéket", a vonókést, a „szívókést" használták, de nem hiányozhattak a faragókamrából a kisebb-nagyobb cigányfúrók, vésők, körzők, gyaluk sokféle változatai, s még sok apró-cseprő szerszám sem. A módosabbak gyalupadot, esztergagépet is szereztek maguknak, és drágább szorítófákkal, mérőfákkal és vaseszközökkel is fel tudták szerelni ezermester műhelyüket. A legegyszerűbb, de mégis sok türelmet és hozzáértést kívánó munka a szerszámnyelek készítése volt. Az erre alkalmas fát - többnyire a bükkfát - lehántolták, majd feldarabolás után a faragószék fejébe szorítva rögzítették. Ráültek a faragószékre és vonókéssel faragták meg a megfelelő méretre és formára a fejszenyelet, kapanyelet, gereblye- és vellanyelet. A kisebb szerszámnyeleket esztergálták. í42. Faragószék. 95