Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Kézműipar, népművészet
Göcsejben minden ember tudott gereblyét készíteni. Az erdőn járva állandóan keresték a megfelelő fákat, s ha rátaláltak és kiszemelték a legjobbat, nem vágták le azonnal. Arra vártak, hogy kicsit nőjön a fa, vigyáztak rá és már a magukénak tartották. Ha pedig valaki más, egy szemfülesebb ember elorozta, sajnálkozva mondták: „Valaki gazember ellopta a jó kis grábla nyelemet, most másikat köll lesnem." A nyélhez a juhart és a mogyorófát használták leginkább, a gereblyefogakat gledícsiából (lepényfából), kökény-, cser- és szilfából faragták. A gereblye fejét szil-, bükk- és gyertyánfából készítették. Ekeléshez lapos gyertyánfát vagy bükköt metszettek. A faragást télen, dologtalan időben végezték, és már gyermekkorban meg kellett tanulni legalább a gereblyeszeg faragását. Az egész művelet „sziókéssel", „szívókéssel" (faragókés), gyaluval történt, de szegfúrót, éles késeket is használtak. A parasztgazdaságban minden családtagnak saját gereblyéje volt. Mindenki a pajtába akasztotta a magáét, és munkába induláskor így osztották: „ez az apátoké, ez a Rozijé". Vállon vitték a mezőre, és szénagyűjtéskor használták leginkább. De kézbe fogták az elhullott takarmány összeszedésére, az udvar tisztítására is. A széles, „tarlógráblát" aratás után a tarlón maradt hulladék összegyűjtésére használták. Sokkal nagyobb szakértelmet kívánt a szénahordó villák készítése, azokat nem akárki tudta megcsinálni. Híresek voltak a várföldi vellások, akik megyeszerte kereskedtek is a szénahordó favillákkal. A villákat egyenes, gallymentes bükkfából készítették. A fát az uradalmi erdőből vették. A feldarabolás és hántolás után megfaragták a nyelet. Ennek leginkább a bükkfa külső, fehér karimája volt a legalkalmasabb, a villa ágának a fa belső piros részét, a „szívét" használták. Az ágat kifaragták, aztán kifőző üstbe rakták és vízben jól kifőzték, majd egy villagörbítő formába szorítva két-három napig szárították. így az ág enyhe görbületet kapott. Ezután az ágakat összeszerelték a nyéllel, s egy szárítószínben kötegelve felrakták. Rövid száradás után lassú tűzön többször, 2-3 napon keresztül pirították. Ettől kapta a favilla szép érett, sajátos vörös színét. A főzés, pirítás, füstölés rögzítette az ág görbületét. A várföldiek vásárokon árulták jól jövedelmező villáikat. A kézicsép nyelét legtöbbször mogyorófából, a hadarót fiatal tölgyből vagy gyertyánból faragták. A csépfejet és az összekötő szíjat marha- vagy disznóbőrből hasították. A faragóemberek szívesen készítették el a kisebb használati tárgyakat is. Otthon készültek a tokmányok, kévekötő fák, mozsarak és mozsártörők, a foklatartók és mécstalpak, kanalak és kanál tartók, és még sorolhatnánk a sok kisebb-nagyobb használati eszközt. A kaszakőtartó tokmányt, a „vadírt" a gazdák akkor készítgették, amikor a rossz idő miatt nem mehettek sehova. „Ehhez vesz egy darab fát, abba belefúr, a lyukat vésővel készíti s midőn eléggé kivágta, kívülről a fát megfelelő mértékben befaragja. Azután a domborúan hagyott részébe lyukat fúrnak és abba szíjat vagy madzagot húznak, ezzel akasztják föl... Most a legtöbben marhaszarvat használnak vadírül." így írta le Gönczi Ferenc a tokmány házi készítését. Akik pedig cifrább vagy modernebb kaszakőtartót akartak, esztergályoztak maguknak vagy vettek. Nagy fáradsággal járt a kisebb bors- és sótörő mozsarak, meg a nagyobb, a köles- vagy hajdinatörő mozsarak, és a hatalmas, nehéz „lükők" megmunkálása. A göcsejiek még a századfordulón is foglalkoztak mozsárfaragással. A mozsarakat körte-, cseresznye- vagy fiatal tölgyfából készítették. Az e célra kitermelt fát évekig szárították, s csak ezután fogtak hozzá a kivájáshoz, ami igen érdekes módon történt. A mozsár kifúrandó szájnyílására egy fazekat tettek, s ennek száj- vagy fenékmérete alapján rajzolták ki a mozsár belső kerületét. A körön belül kezdték a lyukat rövidebb-hosszabb vésőkkel vésni. Mikor már vésővel nem dolgozhattak, a lyukakat égetni kezdték. Az addig kifúrt lyukba porrá zúzott cserfakérget szórtak, erre parazsat raktak. A készülő mozsarat oldalra fektették és forgatták, hogy egyenletesen égjen ki a lyuk. Ha a tűz kialudt, vizes ronggyal hűtötték és a szenet kivakarták. Ezt az eljárást addig ismételgették, míg kellő mély144. Borstörő. séghez és szélességhez nem jutottak. Voltak, akik köveket tüzesítettek s a lyukra téve azzal éget143. Útban szénaszárogatáshoz, 1980-as évek. 96
