Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Erdőhasználat, erdőélés
A fenyőrönkből épületfát készítettek. Fája nagy lánggal égett, éppen ezért tűzifának nem szívesen használták. Viszont a fenyőtörzsökökből hasították az ún. „gyántás fát" vagy „zsíros fát", ami a tüzet begyújtotta. A bödei „gyántások" a csomókba kötött gyújtósfát a zalaegerszegi piacon árulták. A legértékesebb fa a tölgy volt. Rönkjéből a boronaházak talpfáit készítették, de ajtó- és ablaktoknak, bútornak is felhasználták. A bükkfa rönkjéből épületfa, szerszám készült leginkább. Tölgyfából, cser-, akác-, fenyő- és bükkfából meg gyertyánból készült a bányafa. Az erdei gyümölcsfák rönkjét bútorok és háztartási eszközök készítésére használták fel. Ezekből faragták régen a hatalmas prések orsóit is. Az erdei fakitermelést zömmel olyan szegény községbeli parasztok végezték, akiknek egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés erdejük volt, évi tűzifaszükségletüket favágással keresték meg. Voltak azonban olyan szegődött munkások is - ezek főként a bevándorlókból kerültek ki, - akik nyáron az aratási munkáknál dolgoztak, ősztől tavaszig pedig fakitermelést folytattak pénzért és természetbeni juttatásért. Göcsejben a leghíresebb favágók a várföldiek voltak. Ebben a faluban - úgy tudjuk - a fakitermelést „ölfavágó dinasztiák" végezték. Október végétől 3-4-5 fős bandákba verődve vállalták a favágás nehéz munkáját. Háromnégy hónap alatt 4-500 méter fát kellett kitermelniük, ezért fejenként 80 pengőt kaptak. A fakoronát favágáskor a „gyepübe" döntötték, itt maradt egész télen, és csak az ölfa kitermelése után kezdtek hozzá feldolgozásához. A fakoronát ún. „fanapszámért" megvehették a kitermelők. Ez azt jelentette, hogy a fa árát nyáron kötelesek voltak ledolgozni. Kb. száz méternyi fáért 30 napot kellett dolgozni. Ez nagyon kifizetődő volt, hiszen a száz méter fából saját szükségleteiken túl eladásra is került. Nován az uradalmi erdőkben a fakitermelést főként „részért" végezték. Attól függően, hogy milyen fát vágtak ki, minden harmadik, negyedik vagy ötödik „kupóc" lett a favágóé. Ezt az uradalom döntötte el. Napszámért is lehetett fát termelni. Egyméternyi ágfáért, amiben két-három méter hosszú és nyolc-tíz cm átmérőjű ágak lehettek, nyolc napszámot kellett dolgozni. Az ágfát tüzelésen kívül a házi téglaégetéshez használták. A szilvágyiak közül sokan a hercegi erdőkben vállaltak munkát. Az ölfát „részébe" dolgozták föl, az ágfát napszámosmunka ellenében kapták. Sok fát adtak el Zalaegerszegen. Szilvágyon is ismeretes volt a göcseji faárusok híres mondása, vagyis mikor a megrakott szekér partnak ment föl, a tengely ezt nyikorogta: „segíts, segíts, segíts", partról lefelé pedig: „ha segítő, ha nem is, oda hajtok anékű is". De sokszor úgy vélték, hogy azt nyikorogta: „fát vüszök, kenyeret hozok". A szilvágyi határban a századfordulón az Eszterházy uradalom erdeiben a régi tarvágások helyén új erdőket ültettek. Erdőültetés fejében is ágfát kaptak a parasztok. A 19. század második felében a vasutak építésével megnövekedett a vasúti talpfák szükséglete is. Szilvágy, Pórszombat, Bárszentmihályfa, Kustánszeg, Nova, Zalabaksa talpfavágói messze földön híresek voltak. Még a Bakonyba is eljártak vasúti talpfát faragni. A magas, meredek „partokról", árkos, szakadékos domboldalakról igen nehezen lehetett a fát elszállítani. A hatalmas rönköket nem mindig tudták szekérre rakni. Ilyenkor a rönköt hosszú lánccal átkötötték, a lánc végét egy kisebb fához akasztották, és így húzatták le lovakkal. Ha nagy hó esett, szánnal szállították, másszor ún. pőreszekéren. Volt külön erős kerekű és tengelyű rönkszállító szekér is. Ezekre rúdon hengergették fel a rönköket, két-három rönk fért el rajta. A pőreszekéren szállították a faragott fát is, de az ölfa és tűzifa hordozására oldalas szekeret használtak. A fakiközelítést és a szállítást azok a módosabb parasztok vállalták, akiknek erős vonóállataik voltak. Ökrökkel, lovakkal szállították a fát haza, vagy ha eladásra került, akkor a központi depókra, az ún. „rakodókra". 239. Rönkszállítás Szilvágyon, 1952. 90
