Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Erdőhasználat, erdőélés

A legegyszerűbb és leggyorsabb műveletnek a ritkítást vagy gyérítést tartották. A fiatal erdők sűrű csemetefáit ritkították, esetleg a nemes faállomány közé keveredett vadcsemetéket vagy tüskés bokrokat vágták ki. Amikor az erdő öregebb lett, a szálalás következett. „A fakitermelés különböző módjai közül ez volt az erdőhasználatnak legnagyobb jelentőségű formája, mind folytonosságánál, mind méreteinél fogva" - olvashatjuk Hegyi Imre könyvében. A hasznavehetetlen, selejtes, pusztulásnak induló fák folyamatos kivágásával, az erdőket fiatal koruktól kezdve „teljes érettség koráig" (kb. 80-100-120 év) folyamatosan gondozták. A tarvágás vagy irtás az erdőterület teljes kivágását jelenti. Az irtás során nemcsak az állófát vágták ki, de a tuskókat, törzsököket is eltávolították. Tarvágáskor a törzsökök a földben maradtak. A területet néhány év múlva újra felverte az erdő, de tarvágás után általában újra ültettek. Vagy a magszóró fák magjait hintették szét, vagy főként uradalmi erdőkben - csemetéket is ültettek. A fakitermelést ősztől tavaszig végezték. Igaz, hogy a 18. század második felében különféle országos erdei rendtartásokat vezettek be, s ezeknek „egyik praktikus ajánlása volt..., hogy a fakitermelés arra az időre essék, amikor a fák levelei lehullottak és a fák a földből már nem húzzák fel a tápláló nedvességet", de melyik göcseji gazda ne tudta volna, hogy a fát legjobb „a hó levivel" kivágni, akkor tartósabb lesz. Mikor tavasszal „kiforr a fa leve", nagyobb a veszélye annak, hogy „megromlik", „bele esik a féreg". A régi göcseji paraszti gazdaságok egyikéből sem hiányozhattak a jellegzetes favágó eszközök. Ezek olyan értéket képviseltek, hogy még a hagyatéki osztozkodások leltáraiba is felvették a „bárd"-ot, a „nagy fejszé"t, a „nagy fűrészt"-t, a „szekercé"-t. A favágó emberek legfontosabb szerszáma a nagy fejsze volt. Nyele többnyire gyertyánfából készült, amit maguk faragtak. A fejet a kovácsokkal csináltatták. Gyakran kellett élezni. Ha elvásott, vasmetszővel köszörülték, élezték, de köszörűkövön is köszörülték. Hántoláshoz, faragáshoz a bárdot, plankácsot és a szekercét használták. Többféle fűrész is tartozott a szerszámkészlethez. A keresztfűrészt, az ágfűrészt favágáshoz és a kitermeléshez használták, a hasítófűrészt vagy gattert a deszkának való fa felfűrészeléséhez. A fűrészfogakat szintén vasmetszővel vagy reszelővel élesítették. A keresztfűrészhez tartozott az ún. tok, amit a fűrész szállításához készítettek. Ez kb. egy méter hosszú, hornyolt fátok volt, aminek hornyolt vájatába helyezték a fűrészlapot. A tok két végére spárgát kötöttek, vállra akasztva vitték az erdőre. Az ún. rámás fűrészt otthoni faragómunkánál használták inkább. A fakitermelők fontos szerszáma volt a sukk. Gyertyán- vagy bükkfából faragták a nagy fejű, vékony nyelű szerszámot. Favágáskor a nagyobb fák hasításánál a fejsze fejére ütöttek vele, így nagyobb erővel ékelődött a fába. A favágók hegyes kovácsoltvas éket is vittek magukkal. Ezt többnyire a rönkök hasításánál használták. A rönk fejszével megkezdett hasítékába szúrták, sukkal vagy fejszével ütötték, míg a fa ketté nem hasadt. A csaptató is fontos szerszám volt: faragáskor az egyenes vágás megjelölésére használták piros festékbe mártva a forgó keretre felcsavart madzagot. Miután a döntésre szánt fát kiválasztották, esetleg megjelölték, kezdődhetett a vágás. Várföldén elmondták, hogy mikor a favágók kora reggel megérkeztek az erdőbe, első dolguk az volt, hogy tüzet raktak, tarisznyájukat, szerszámaikat köré helyezték. A tűz mellé ültek, ha megpihentek, s ha magukkal vitt elemózsiájukat fogyasztották. A fadöntés szakszerű figyelmet kívánt. Először megnézték, hogy merre is van a fa húzása, merre dőlhet kivágáskor. Hogy dőltében ne hasadjon, alul a törzsét „behokkálták": ék alakú részt vágtak rajta. Ellenkező oldalon kezdték fűrészelni, s addig fűrészelték, míg le nem dőlt. Ha nem „hagat"-ott, vagyis nem dőlt, akkor a fűrészt kivették, a nyílásba éket vertek, fejszével vagy sukkal ütötték, míg ropogni nem kezdett. Ekkor félreálltak, sőt nagy kiáltásokkal is jelezték, hogy merre dől a fa. A fát vigyázva kellett dönteni, mert ha egy másik fán fönnakadt, az baj volt, abból adódott a legtöbb baleset. Ledöntés után megkezdték a feldolgozást. Először az ágakat vagdalták le fejszével, a vastagabbakat fűrésszel. Mikor ezzel a munkával megvoltak, a fát a felhasználás módja szerint darabolták fel. A rönköt, a szerszámnak valót, a tűzifát külön-külön rakták. A levágott fa legértékesebb része a rönk. Kettő- és hatméteres, vagy még ennél is hosszabb rönköt vágtak. Epületfának, deszkának, pallónak használták fel, és a faragását már az erdőn megkezdték. Itt kérgezték, hasították, bárdolták, de a finomításokat már otthon végezték. Az eladásra szánt rönköket feldolgozatlanul szállították el. A rönkfát „műfának" is nevezték Göcsejben. A visszamaradó fából készült az ölfa. A fákat keresztfűrésszel egy méter hosszúságúra darabolták, de a fejszét, sukkot, éket is használták. Az ölfát összehasogatás után karók közé, ún. méterekbe rakták. Az erdei méter magassága régen 120-125 cm volt, újabban már 130-135 cm magas métereket raktak. Négy méter tett ki egy öl fát. Az ágfát és a rőzsét is mind méterekbe rakták. Göcsejben a favágók ölfát csak eladásra készítettek. Saját használatra a fát ún. „szekérhosszára" hagyták, és otthon dolgozták föl. Természetesen nem minden fajta fából készítettek rönkfát és nem mindent vágtak fel ölfának. Tűzifát is csak bizonyos fákból készítettek. A cser és gyertyánfa nehezen hasad, ezért leginkább ölfának dolgozták fel. 89