Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Táj és történelem
falvakon halad keresztül, és lankás, szőlővel, gyümölcsfákkal beültetett domboldalak mentén visz tovább. Majd újra előtűnnek a mezők, a szántók, itt-ott egy-egy facsoport, s közelebb-távolabb szelíd erdőkkel borított meredek domboldalak tekintenek felénk. A göcseji dombok valójában az Alpok keleti nyúlványai, magasságuk 200-300 m között mozog, legmagasabb csúcsa a Kandikó (302 m). A dombvonulatokat különféle irányú törések rögökre tagolják. Az észak felé meredek parttal végződő rögök dél-délnyugat felé lankásan elsimulnak. A meredek dombok között széles, laposan elnyúló völgyfenék terül el. A dombok felszínét vöröses, agyagos-márgás talaj borítja. A sík rétek, mezők áradmányos, jól termő területek. Néhol a Zala mentén előfordul az ún. levantei kavics, de vannak homokos területek is, amelyekre még a dűlőnevek is utalnak: „Homoki erdő", „Kishomoki láp". „Göcseinek éjszaki része átaljában hegyes, hegyei sárga agyagból és csak néhol köves homokból állanak. Novánál a hegyek hajlani a' vidék kinyílni 's mind inkább vidámabb kezd lenni, úgy, hogy Páka tájékát, melly Göcseinek déli része, rónának, de szinte kiesnek is lehet mondani" - írja Plánder Ferenc a 19. század elején. A folyókkal határolt Göcsej belső területe is forrásokkal, patakokkal át- meg átszőtt vidék. A dombok tövében előbukkanó bővizű források szüntelenül táplálják a völgyekben folydogáló patakokat. Nem csoda, hiszen a terület országunk legcsapadékosabb vidéke, az évi (800 mm feletti) nagy esőzések bőven táplálják a vizeket. A források, patakok érthetően mind a dombok alján, a hegyek tövében fakadnak, vagy a domboldalak alsóbb részein buggyannak elő. A dombtetőkön viszont mélyen rejlik a víz, sok-sok gondot okozva az itt megtelepülőknek. A vízfolyásoknak csekély az esésük, s tavasszal, hóolvadáskor vagy nagy esőzések idején kiáradnak, elöntik a lapos, mély völgyeket. Ekkor ezek a folyók, mellékfolyók és patakok környéke ingoványos, posványos, maszatos berekké válik, benőve fűzfával, náddal. Ilyenkor még ma sem lehet egykönnyen átjutni ezeken a területeken. A régi mocsarak, ingoványok neveit ma is őrzik a fennmaradt határelnevezések, így például Kustánszeg határában a „Halastómezző", a „Nagyberek", Bazitán a „Tókasűrű", ahol a kenderáztató tókák voltak, Sárhidán a "Fűzfavölgy", de itt is voltak kenderáztatók a „Tókás fölötti lap"-on, de van „Vízállás", „Tómellék", „Csikaszú", „Nádas", „Sásos" és még sorolhatnánk hosszan. Természetesen nemcsak a dombok közötti lápos, mocsaras területek okoztak nehézséget a megtelepülőknek. A folyókkal, patakokkal átszőtt laposabb vidékek lakói is szüntelenül küszködtek az áradásokkal, a lápokkal, mocsarakkal. Lenti határában például a Kerka régen annyira kiöntött, hogy környéke két kilométerre is víz alá került. A „Berekdűlő"-ből, a „Mocsárosgyöp"-ből ilyenkor „térdig süppedékben járva kellett a szénát rudakon kihordani". Voltak azonban olyan területek, ahol már a 18. században történtek kezdeményezések a „kártékony vizek megrendszabályozására". Söjtör, Tófej, Bak térségben pedig a környék legnagyobb földesura, gróf Széchenyi István az 1820-as években „hidraulikai plánumot" készíttetett. 1834-re egy Hamar Ferenc nevezetű „berekmetsző" 10 emberével megépítette a tervezett csatornát, amely Söjtör és Tófej rétjeiről elvezette a felgyülemlett vizet. A falvak egy részét a megyén áthaladó postautak és országutak kötötték össze. A 18-19. század fordulóján viszonylag jól kiépített, kaviccsal vagy murvával megszórt, olykor dorongokkal s rőzsével erősített postautak vezettek Csáktornya felől Lendván, Baksán át Lövőre, s onnét Vas megyébe. Szintén Csáktornyából indult a Nagykanizsán át, Hahóton keresztül futó Zalaegerszeg-Zalabér, Sümeg felé haladó postaút. Országutak és oldalutak is át meg átszőtték a Zala megyei térséget. Ezek leginkább egy szekér szélességű, többnyire agyagos földutak voltak, néha mocsárfoltokon haladtak át, vagy vizesárkokat átívelő fahidakon, esetenként kő- és téglahidakon mentek keresztül. Az egy-egy útszakaszon a járást szakadékok, völgyszorosok 4. Kávási utca, 1959. 8
