Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Erdőhasználat, erdőélés

dult, hogy a jobbágyok joga csak ágak szedésére és tuskók kiásására szorítkozott". Olyan eset is előfordult, hogy a földesúr csak kijelölt fákat engedett kivágni. A faizásért azonban minden esetben viszontszolgáltatás járt. Csak saját szükségletre, és nem eladásra vághattak fát - a jobbágyok ölfahordás, a zsellérek ölfavágás ellenében. A makkoltatásért és a gubacsszedésért azonban bért kellett fizetniük. Sok helyen a faizás mértéke szekérszám szerint volt megállapítva, vagyis meghatározták, hogy egy-egy gazdának, egy-egy teleknek hány szekér fa jár egy évben. Az is előfordult, hogy a jobbágyok téli hónapokon hetente meghatározott napokon vághatták fát és ennek mennyisége szerint fizettek. Annak ellenére, hogy Mária Terézia az úrbéri szolgáltatások 1767. évi általános rendezésébe belefoglaltatta a jobbágyok faizási jogának biztosítását és szabályozását, igen sok földesúr visszaélt ezzel, és csak szigorú megkötésekkel engedélyezte vagy éppenséggel tiltotta erdeiben az erdőlést. 1803-ban például a Lentikápolnán élő szabadosok könyörgő leveléből kiderült, hogy „ámbár szabad fáizás légyen nékik engedve szabados levelekben, még is a Tiszttartó Úr fát nékik vágni nem enged. A réttyekben ártalmas fát le vágván meg büntettettek 5 forintban." Ez az önellátó gazdálkodás, amely elsősorban a legeltetésen alapult - de nem elhanyagolható forrását jelentette az erdei gyűjtögetés is -, nemcsak a megye földesúri függésben élő jobbágy és zsellér népességére, hanem a nagyszámú paraszti sorban élő kisnemesre és agilisre is jellemző volt, sőt a közbirtokosok egy részének gazdálkodását is meghatározta. A kisnemesi falvak erdeit a falusi közbirtokosság tartotta kézben. Ez azt jelentette, hogy a közbirtokosok résztulajdonosok voltak, s a közös erdők haszonvételeit közösen élvezték. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a göcseji kisnemesi falvak közbirtokossági szervezete elég laza volt, és talán ezért gyakorolhatták a szabályzó tilalmak ellenére a szabad erdőfoglalást és erdőirtást még a 19. század első felében is. A falu körül elterülő erdőkből ugyanis - mint már tudjuk - mindenki szabadon foglalhatott magának irtásföldet, s így a szabad faizás gyakorlata is érthető. Több helyen az is előfordult, hogy a kisnemesi falvak erdeiből egy bizonyos rész a közbirtokosság tulajdonát képezte. Ezt az erdőt közösen gondozták. Az erdőből származó jövedelem a nemesi közbirtokosság vagyonát alkotta. A többi, szintén közös erdőből pedig mindenki saját szabad akarata és munkaereje szerint részesedett. Egy már többször idézett, 1842-ből származó kustánszegi nemesi osztályos levélből kiderül, hogy a falu közbirtokossági erdeiben az erdei haszonvételek joga az osztozkodó feleket szabadon megillette: „mindennemű határbéli erdőbéli szabadságok, legeltetések, makkoltatások, fajászások, valamelyekhez eddig jussokat tartották, ez után is mind a 'két félnek szabad birtokába 's gyakorlatába engedtessék". Az erdei haszonvételek földesúri-jobbágyi közösségének megszüntetése bonyolult és hosszadalmas problémát jelentett. Az 1836. évi törvények - mint láttuk - kísérletet tettek a legelő-elkülönítésekre, de az erdő-elkülönítések még nem tették lehetővé. Simonffy Emilt idézve elmondhatjuk tehát, hogy „a jobbágyok 1848 tavaszán -joggal - azt hitték, hogy az úrbéri szolgáltatások is megszűntek. A községek egész sorában tagadták meg a viszontszolgáltatások teljesítését. A megyében a legtöbb nyugtalanságot... minden mást megelőzve ... az erdő problémája okozta ... s a szabadságharc leverése után tovább tartott a forrongás az erdei haszonvételek körül." A viszontszolgáltatásokat továbbra is megtagadták a volt jobbágyok. A volt földesúr éppen ezért nem engedte meg nekik többé, hogy fát vágjanak maguknak. Volt úgy, hogy a jobbágyok erőszakoskodtak és kiűzték az erdőből a földesúr cselédeit és nem engedték meg azt sem, hogy a volt földesúr az erdőt használja. Sok összetűzésre adott okot az is, hogy a volt földesúr nem ismerte el a volt jobbágyok 1848 előtti faizási jogát, és éppen ezért megtagadta tőlük a fa kiadását. A volt jobbágyok jogos követelései, az ezeket megtorló földesúri intézkedések és önhatalmú visszaélések, a tisztázatlan jogviszonyok egyre sürgetőbbé tették az erdő- elkülönítések és az erdei haszonvételek kérdésének tisztázását. Csak az 1853. évi úrbéri nyílt parancs rendelte el az erdei jogviszonyok rendezését. „A jobbágyfelszabadítás után a közbirtokosság már nem lehetett nemesi jellegű, hanem a volt úrbéresek, egy-egy település parasztságának közösen bírt ingatlanaiból állt. A közbirtokosok a közös részeket vagyonuk arányában használhatták" - írja Simonffy Emil. A szétosztandó erdők nagyságát aszerint állapították meg, hogy a volt jobbágyok birtokában voltak-e az erdei haszonvételi jognak, mennyi volt az úrbéri fajárandóságuk, mennyi viszontszolgálattal tartoztak ezért és mennyi erdőterület felel meg a faizási jog gyakorlatának. A hosszú és szövevényes elkülönítési perek eredményeként, Simonffy Emil számításai szerint, Zala megyében - 107 vizsgált község adatai szerint - átlagosan az úrbéresek 11,65 magyar hold erdőt és legelőt kaptak. Legtöbb faluban a legelő és az erdő területét külön nem határozták meg, hanem együtt állapították meg. A vizsgálatok eredményeképpen megállapítja, hogy a jobbágyfelszabadítást követő legelő- és erdő- elkülönítések során a „nagy- és középbirtokosok jelentős földterülettel tudták növelni birtokaikat" azáltal, hogy a sokszor jogtalan birtokrendezés következtében a parasztságot jelentős közös földterületektől, az erdőktől és 87