Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Állattartás
A hagyományos erdei legeltetés a sertés- és juhtartásban is igen nagy szerepet játszott, hiszen a 19. század végéig a szarvasmarha-tenyésztés mellett a sertés- és juhtartás is szépen virágzott Göcsejben. Részükre is bőven volt legelő. A disznókat a legelőktől távolabb, szintén az erdőben tartották, ahol sok makk termett. Őszre szépen kihíztak és „ólon nem is igen kellett őket etetni, készen lehetett ölni őket a makkról". A sertéseket a tölgyés biikkerdőkbe hajtották, délben rendszerint vízben bővelkedő delelőn pihentek, de esténként rendszerint hazahajtották őket. A régi boronaházak egyike mellől sem hiányozhattak a sertésólak és hidasok, amelyek gyakran „több rekesztékre osztva" fogadták be esténként a hazatérő állatokat. Gönczi Ferenc szerint az erdei makkoltatás olcsó és egyszerű volt. A disznótartás szinte alig került valamibe. Ő bizonyára a kisnemesei falvak szabadabb, kevésbé szabályozott makkoltatási lehetőségeire gondolt. A jobbágyfalvakban azonban igen szigorú rendelkezések szabályozták a sertések erdei makkoltatását. Számos 18-19. századi makkoltatási szerződés tanúskodik arról, hogy a jobbágyoknak makkbért kellett fizetniük földesuruknak. A bért általában a makkoltatott disznók száma után kellett fizetni, s többnyire pénzben. 1728-ban a tófeji Pankasz Györgyéknek, akiknek a közeli Hencsén volt zálogföldjük, „makkosaik révén a ritkán adódó makkérés idején hízott sertésekből 15 forint jövedelmük van". Az is előfordult, hogy a makkoltatásért nem pénzt fizettek, hanem hízott disznót adtak. Ha több sertést makkoltattak év közben, mint amennyit a szerződés engedélyezett, ősszel, a behajtáskor a szerződött számon fölüli mennyiséget elkobozták. Arról is tudunk, hogy olyan falvakból, amelyeknek határában nem voltak makkot termő tölgyerdők, távoli falvak határába, olykor 20-30 kilométerre is elhajtották a disznókat makkoltatni. Ebben az esetben is szintén szerződés szabályozta a makkoltatást és a makkbért. A dűlőnevek közül a disznólegeltető helyekre, disznópihenőkre is sok utal. így például Zalabesnyőn, Tófejen, Barlahidán találkozunk a „Disznólegelő" helynévvel, Becsehelyen „Disznódelelő", Nemeshetésen „Disznóállás" jelzi a disznóőrzéssel kapcsolatos helyeket. A birkákat szintén a távoli erdőkben, főleg a silány füvet termő fenyvesekben legeltették. A marhalegelőkre nem szívesen hajtották a nyájat, mert ahol a birka járt, ott a marha egy-két hétig nem legelt. A módosabb parasztgazdák birkáik részére aklot is építettek. A 18. század végén pl. Nagylengyelben „Agilis Csepregi János... nyolcz esztendős leánykája" többek között „egy juh akolt" is örökölt. Vaspörben 1785-ben Agg Ferenc árvája 9 birkát befogadó aklot örökölt. A számos sertés, juh azonban nem mindig fért el a házaknál. Gönczi azt írja, hogy „a sok juh és disznó részére a háznál elég hely nem lévén, a szőlőhegyen, szabad ég alatt, gulyaállás féle kerített hajlékokban vagy boronából készült akolban teleltették ki azokat". A 19. század végére a juhtartás Göcsejben, részben a gyapjúkonjunktúra megszűnése, részben a legelő- és erdőterületek csökkenése miatt erősen megcsappant, és főként már csak az uradalmak tartottak nagyszámú juhot. Még a század közepén is egy-egy gazdának - a kisnemesi részeken - 20-25 juha volt, a módosabbak többet, egyesek 400-500 darabot is tartottak. A vidéken a merinói juh volt általános. Újra csak Gönczi számításaira hivatkozva elmondhatjuk, hogy 1895 és 1911 között a göcseji juhok száma 14,2 százalékkal csökkent. Amilyen szabadon folyt a kisnemesi falvakban a legeltetés, annyira korlátozva volt a jobbágyfalvakban. „A falusi földközösség a megyében a szántók és a rétek tekintetében már a 18. század elejére megszűnt" írja Simonffy Emil. Ugyanis a jobbágyok szántó- és rétföldjeiket egyéni birtokukban tartották, de a legelő és az erdő közös használatban maradt köztük és a feudális tulajdonjog alapján a földesúrral is." 134. Itatás vályúból a legelőn, 1908. 135. juhász és bojtárja, Bárándpuszta, 1910. 83
