Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Állattartás
A földesúr a 18-19. században mind jobban és jobban élt legeltetési jogával. A földesurak részben a mindinkább szakszerűvé váló erdőgazdálkodás, részben.a makk- és gubacstermés saját céljaikra való hasznosítása miatt egyre inkább korlátozták, ill. megtiltották az erdei legeltetést. Többnyire csak időszakos korlátokat szabtak, de egyre többször „elfelejtették feloldani a zár alá vett erdőrészt". Legtöbbször ezeket a legelőket azután bérbe adták a jobbágyoknak. A falusi legelők közösek voltak továbbra is, és csak 1836 után indult meg lassan a legelők és erdők elkülönítése, de még 1848 után is sok földesúri visszaélésről tudunk. Sokszor korábbi legeltetési jogokat sem vettek figyelembe a volt földesurak, és a volt közös legelőkből, vagy a legeltetett területek egy részéből gyakran ki akarták zárni a volt jobbágyokat. Legtöbb összetűzésre azonban az adott okot, hogy a volt földesúr minél kevesebb legelővel igyekezett kielégíteni volt jobbágyait. Sokszor rossz minőségű, marhalegeltetésre alkalmatlan legelőket mértek ki a parasztoknak és jóval kevesebbet, mint amennyi telki állományuk után és marháik száma után megillette volna őket. A feudális korszak utolsó évtizedeiben előfordult az is, hogy a jobbágyok a földesúr szántóföldjeire hajtották a legelő állataikat, s az is, hogy a földesúr állatait engedték a jobbágyok földjeire. Ilyenkor súlyos összetűzésekre is sor került. 1805-ben Kozmadombján az alábbi esetet jegyezték fel: „... a most múlt, 1804. Nagykarácsony ünnepén történt az, hogy a fenti falubeli juhász békésen legeltette az urasági birkákat a földesúr őszi vetésén,nyilván ritkítás céljából, de mikor látta, hogy a falubéli jobbágyok sertései szanaszét legelnek, ő is széteresztette a nyájat. Erre a falubeliek részint puskákkal, részint más öldöklő szerszámokkal rárontottak, s folytonos lövöldözés közepette mindenéből kifosztották, sok urasági birkát megnyomorítottak, majd rátörtek az ispánházra, ott is lövöldöztek, iszonyúan káromkodtak, s ha az ispán és a cselédek rémületükben nem futottak volna, egy szálig leöldözték volna őket. Ez nem elég: éjjel-nappal őrzőket állítottak a juhászházhoz, fenyegetve a bentlevőket, hogy akár ember, akár állat lép ki a házból, azt agyonütik. Az uradalmi cselédek egyet a lesbenállók közül, ki különben is élcsahos volt az egész „feltámadásban" megfogtak, s durungjával együtt Egerszegre cipelték tömlöcbe." A földesúr végezetül könyörgő szóval fordult az alispánhoz, hogy miután „a belső tsendesség első boldogsága életünknek", teremtsen rendet, szedje le a jobbágyok fegyvereit, a lázítókat pedig vetesse tömlöcbe. A volt földesurak ahhoz azonban többnyire hozzájárultak, hogy a parasztok a tarlóföldeken legeltessenek. Amint a gabonakereszteket elhordták a földekről, megkezdődhetett a legeltetés. A sarjú betakarítása után pedig a marhákat a kaszálókra hajtották. A kaszálók azonban általában csak november 1. után szabadultak föl, így addig csak saját réten lehetett legeltetni. A legelők hiánya és az egyre nehezebb legeltetés miatt a parasztok kénytelenek voltak az állatokat istállóban, szálastakarmányon tartani. A széna megszerzése azonban szintén nagy gondot jelentett. Nován például a grófi erdők között sok olyan terület volt, amelyet rétként lehetett hasznosítani. Ezeket évente kiadták kaszálásra. Az ún. kaszálási jogot „licitálással" lehetett megszerezni. Licitálni kellett, hogy ki mennyi napszámot ígér a szénáért. „Egy parcellára (4-5 hold) 20-25 napszámot vállaltak, csak hogy megkaphassák. Előfordult, hogy 3 holdért 100 napszámot szolgáltak. De nehéz munkáért egy nap helyett kettőt számoltak el. 1920-ban ennek is örültek. Rosszabb, sásos rétért kevesebbet szolgáltak. A jobb réteket ötödéből adta ki az uradalom, és annyi napszámért, amennyit a liciten megajánlottak a jelenlevők." A hegyi kaszálókat bérbe adták ki. A már sokat idézett 18-19. századi göcseji inventáriumokat tanulmányozva, többek között azt is megtudhatjuk, hogy egy-egy kisnemesi parasztgazdaságban mennyi állat volt, hiszen az állatállomány ugyanúgy az öröklés vagy osztozkodás részét képezte, mint a föld, a ház vagy a bútor. 1797-ben Kozmadombján Nemes Bertalan Imre Mihály és Lajos nevezetű kiskorú árvái a következő állatokat örökölték: „Öreg kos 3, Öreg ürü 5, Fejős 31, Tavali nyőstén 14, Tavali Ürü 14, Tavali kos 1, nyári ürü Bárány 9, Nyári kos Bárány 1, nyári nyőstén Bárány 12, Öszvösséggel pedig 92." Másodszor: Találtatott 13 Öreg S. N. Sörtvéles és 18 tavaszi Malacz... Egy öregh kancza Ló Csikajával... egy herélt Pej ló... Egy pár 3 Esztendős ökör Tinó... Esztendős 3 Tinók... Egy igen vén tehén ... Hat Récze." 136. Hazafelé a legelőről, Cseszteg, 1954. 84
