Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Irtásos földművelés

sóként. A kapás után búza, majd rozs, esetleg zab került a földbe. A búza alá egyszer, a rozs alá már háromszor szántottak. Jellegzetes göcseji szántási mód volt a közre szántás, az ún. bakhátas szántás. Ezt a módot jól érzékelteti Pais Sándor becsvölgyi református lelkész „göcseji szóejtéssel" megfogalmazott leírása: „A szántást mindég a köz szélén kezdik, tehát a régi brázdát beszántják. A közöket szélleszántják. Ami a köz közepe vót, ott marad a brázda. Vagy ha csak egy köz a főd, akkor eccer szélleszántják, asztán meg középen kezdik a brázda mellett és összeszántják. Ha összeszántják, akkor a két szélin marad a brázda. Ha szélleszántják, akkor csak a közepén. Középen nem szeretik egy köz fődnél a brázdát, me az nem terem. Egy fogatás körülbellü egy jó arasz, 25 cm. Mikor 2-4 meter sávot főszántottak, az egy köz. A közöket egymástú a brázda vállasztja el. A fődeket néha a közök számával jelölik. Öt köz főd vagy két köz. Vagy három nagy köz. A nagy főd tíz-tizenkét közbű áll. Mindég két félközbű lessz egy köz. A végén maradó féközöket utóllára bejárgyák. Eggyik főd széltű a másikra mennek szántanyi, tehát nem közvétlenyű. Amikor egy köz kezd elfonnyi, a végén csak hármas marad, akkor az ekét kissé föllebb veszik vagy a farsróffal vagy a kokast eggyel hátrább teszik. A kettesnél még föllebb veszik. A fogyasztóná asztán jó méllen leeresztik az ekét, hogy kü ne ugorgyék. ...Hajlatos fődeknél a brázdákra keresztbe is fogatnak egyet, hogy a víz meg ne hordja, vagy azon follon el. A keresztbe szántott fogatás a víz gyors folását akadálozza. A lapos fődön még levezeti a vizet." Említettük, hogy a szegek vidékén, a kisnemesi irtásföldeken a nyomásos gazdálkodás kényszerét nem ismerték. A kétnyomásos földhasználati rendszer azonban néhány falu határában kimutatható. Zala megyében a háromnyomásos gazdálkodás még a reformkorban is igen kevéssé volt elterjedve, főként a jobbágyfalvak határhasználatában volt ismeretes. Ebben a tekintetben az ország legelmaradottabb vidékének tekinthető. A szegek vidékén többféle talajjavító módszert ismertek. A közelebbi földeken trágyáztak, de olyan gazda is akadt, aki a távolabbi irtásföldekre a búza alá hordott trágyát, de sokszor avarral is trágyáztak. Bükkönnyel, lucernával csak a múlt század végén kezdték el a talajt feljavítani. A hagyományos talajjavítási mód azonban a parlagolás volt. A parlagolás, vagy más néven legelőváltó vagy talajváltó gazdálkodás lényege abból állt, hogy miután az addig műveletlen földet feltörték, esztendőkön át pihentetés nélkül gabonatermesztésre fordították. Mikor már kimerült, ismét parlagon hagyták, majd új földterületet törtek fel. A parlagon hagyott föld a külterjes állattenyésztés kialakulásának kedvezett. Ugyanis az elhagyott földön magasra nőtt a „csádilos fű", amely kitűnő lehetőségeket biztosított a szarvasmarha-, illetve juhtartásnak. A parlagföldeken többnyire a fenyő nőtt ki, jóllehet korábban lombos erdő állt rajta. A közeli fenyvesekből a szél ráhordta a magot az elhagyott szántókra, és egy-ként éven belül már egész kis csemeteerdő borította. Gyorsan nőtt a nyírfa, de felnőtt a bükk és a tölgy is. A göcseji erdőket járva még ma is feltűnnek a régi bakhátas szántások nyomai, hosszan nyúlnak a fák között a fűvel benőtt, avarral takart közök. A 19. század derekára az irtásos-parlagoló földhasználati rendszer vidékünkön egyre inkább háttérbe szorult. A parlagoló-irtásos földhasználat, a szétszórt településrend, a birtokok sajátos adásvétele, az öröklés rendje és sok más - eddig még nem kellően vizsgált - tényező alakította, formálta azt a paraszti birtokstruktúrát, amelynek fő jellemvonása a paraszti földbirtok nagyarányú elaprózódása volt. Nyugat-Zala általunk vizsgált területén még a 19. század második felében is felülmúlta a törpebirtokok aránya nemcsak a dunántúli, hanem a megyei átlagot is. „Az elaprózódás jelentősebb a kis- és középnemesi falvakban, egy kisnemesi gazdaság már a feudalizmus utolsó éveiben is átlagosan lényegesen kevesebb földdel rendelkezett, mint egy jobbágygazdaság" - írja Simonffy Emil. Voltak olyan gazdaságok, amelyek birtokai olykor 30-40 tagban is feküdtek szétszóródva a határban. A földbirtokok egy része más falu határába is átnyúlhatott, de a szórt településrend, a szűk határok „nem is tették nehézzé más határban lévő földterületek megművelését". Egy 1842-ben keletkezett kustánszegi osztályos egyezségben például 48 tagban lévő földbirtokon osztozott „Ns. Németh Mihály András fia és Németh György György fia". Az addig feltehetően nagy családban élő unokatestvérek először is két egymás melletti házhelyen és a körülöttük lévő ún. „gyümölcsös kaszáló nagy kert"-en osztoztak, majd a „kertek és rétek" felosztása következett. Megosztoztak a „káposzta föld"-ön, a „kukorica és kender termő föld'-ön, egy „55 ölly" nagyságú telken, egy a házhoz és kertekhez közel fekvő „csekély kaszáló"-n, a „Bolhási kert"-en, a „Nemesi völgyi kert"-en, a „Boronnás rét"-en. Felosztásra került a „Rónai felső rét", a „Pilise Kertben lévő kaszáló", a „Hosszúkertben lévő 's három közbül levő szántó föld", és a „Polvák rétje". „A mezzei Szántó földeknek felosztási" csak ez után következett. Az osztozkodó felek között osztásra került többek között a kertek közelében fekvő néhány szántó, a távolabbi „Balhási oldalban" és a „Tokáli völgyben levő négy földdarab", 77