Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
A ház és az udvar
védeni magát a lakórészt". A tiltások, a rendeletek, a büntetések ellenére voltak olyan faluk, ahol még a 19. század második felében is épültek házak fából, és voltak olyan családok, amelyek még a 20. század 50-60-as éveiben is fíistöskonyhás házakban laktak. A kő, mint építőanyag általánosságban a 18. század derekán jelent meg Zala megye falusi építészetében, jóllehet korábbi évekből már ismertek voltak a kőfalú paplakok, és a nemesi kúriák között is akadtak kő épületek. Ezekben az időkben a követ leginkább kéményes házak esetében említik, ugyanis kőkéményes konyhát írnak a szabadkémény megjelölésére. Komáromy lakóháza is kőből épült. Ha felidézzük a nemesapáti vagyonjegyzéket, azt látjuk, hogy a főszolgabíró lakóháza feltűnően kicsi volt. Egy szoba és egy kisszoba (benyíló), továbbá egy szabadkéményes konyha alkotta a család szűk lakóterét. Ezek a részek épültek kőből. A konyha után már egy cselédszoba következett, fala patics volt. Elképzelhető - és erre a megoldásra több példát is ismerünk —, hogy a háromhelyiséges kőház egy lebontott sövényház helyére épült. Ennek egy helyiségét meghagyták cselédlakásnak. A kőépítkezés azonban a történeti Zala megye keleti részein, leginkább a Balaton-felvidéken vált általános, sőt kizárólagos építőanyaggá. TT r . , , , ..,, ... rt,.. ,.. , », A sík és fában szegényebb vidékeken 32. Fatalpakra epult sovenyfalu lakohaz Vockondrol, ° 3 előtte kereszt Lendvadedesről. SzNM, Szentendre. főként az erdőóv ó intézkedések következtében az egyre inkább szaporodó földfalú épületek fokozatosan háttérbe szorították a tapasztott sövényfalú házakat. Azokon a területeken, ahol a korlátozások és tiltások jobban érvényesültek, egyre inkább elterjedt a tömésfalú házak építése. Készítése viszonylag egyszerű volt. A házhelyen kimérték a ház hosszát, szélességét, bejelölték a helyiségeket, majd a jelölés mentén fél méter széles és mély árkot ástak, amibe kavicsot, követ hordtak és agyaggal keverve fundamentumot, alapot készítettek. A ledöngölt fundamentum fölé két sorban élükre állított pallókat helyeztek, amelyeket úgynevezett kalodafákkal fogtak össze. A pallók közé tömőfákkal földet tömtek. Mikor egy réteggel készen voltak, szalmával hintették be a falrészt, majd földet szórtak rá és ismét döngölték, amíg be nem telt a kaloda. Ekkor kiütötték a kalodafákat, továbbvitték a pallókat, és ismét felállították a kalodarendszert, s újra elkezdték a tömési műveletet. Munka közben a nyílászárók helyét fával, téglával rakták be, hogy a fal nehogy bedőljön. A tömésfal jó idő esetén 3-4 hétig száradt. Csak ezután lehetett folytatni az építkezést, a födémgerendák és a tetőszerkezet felrakását. Itt kell megjegyeznünk, hogy mind a sövény- és karóvázas lakóházak, mind a hagyományos építészeti formát megtartó tömés- és mórfalú lakóépületek tetőformája a régi, általános ollószáras, szelemenes formát követte akkor, amikor még zsúppal fedték. A kontyok, csonkakontyok is mindvégig megmaradtak még akkor is, amikor a ház füstöskonyháját megszüntették és a tetőre kéményt építettek. A 18. századi írásos dokumentumokban a tömött föld mellett megjelent egy másik építőanyag is: a nyerstégla vagy égetetlen tégla. Dunántúl nyugati sávjában mórtégla vagy muglitégla néven vonult be a földfalú épületek építőanyagai közé. Az agyaghoz pelyvát, töreket kevertek, és ebből a masszából igen jó minőségű, ún. mór téglákat tömtek, amelyeket a napon szárítottak ki. A korabeli vagyonösszeírások szerint eleinte inkább épületrészek, egyes helyiségek kiegészítő építőanyagaként használhatták a mórtéglát. 1843-ban Nemesapátiban említenek mórfalú épületet. A szegényes hagyatéki leltárban „egy mórból álló szoba, konyha, sövényistálló, szekérszín, hidas ól, a falban egy almárium és fogas" szerepel. 29
