Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

csupán a lemezből gyürteket - oly módon vonatkoztatja el, hogy a mondanivaló teljesebb kifejezésének alárendelhető részleteket (testtartás, gesztusok, szemek stb.) hangsúlyozza, a többit olykor jelzés-szerűvé egyszerűsíti. Stílusának - bár van egy többé-kevésbé állandó, egy-egy korszakán karakterisztikusan végighúzódó rétege is - pillanatnyi módosulásait szintén befolyásolja az egyes alkotások belső tartalma, ami iránt mindig mély alázattal viseltetik. Szabolcs mindig figurálisán gondolkozik (talán egyetlen kivétel a zalaegerszegi Dísz tér Göcseji Tulipánja). Fő témája - milyen egyszerű így leírni - az ember, ezért fontos számára a figurativitás. Megérti és tolerálja azokat a művésztársait, akik, ha mondanivalójuk úgy kívánja, túllépnek ezen, de az nem az ő útja. О a humánumot keresi, az emberben lakozót, amit nem lehet másképpen kifejezni. Számára kizárólag ez az út járható, mert a világnak nem a csak a látható valóságon túli eszközökkel kifejezhető, szavakkal nem, vagy alig megfogalmazható részét keresi. Nem a rosszat, az elborzasztót, a nyomasztót, hanem az emberi lét lényegét. Az absztrahálásnak arra a szintjére törekszik eljutni, amellyel a mondanivalójában a legmélyebbre tud hatolni. Az emberekről csak az embereket megmintázva lehet beszélni, és a művészet legfőbb célja az - tartja -, hogy az életnek azokra a problémáira adjon választ, amelyekre másképp, mint a művészet sajátos eszközeivel, nem lehet. Tematikája mindebből adódóan igen sokrétű, az emberi élet minden aspektusára kiterjed. Szülő-gyerek kapcsolat, gyermekség, szerelem, örömök és tragédiák, emberi kapcsolatok, tulajdonságok, hit, öregség, halál - mind végigvonulnak a művészetén. Megdöbbentő dolgokat tud elmondani az emberről. Az élet és a halál szakadatlan körforgásában nála az élet a győztes. Charon ladikján ugyan nincs visszatérés, de a halál mindig egyéni tragédiaként jelenik meg, míg az élet igazi értelme, szépségei közösségi, tehát magasabb szinten élhetők meg. Az egyes ember elbukhat, meghalhat, de a nagybetűs EMBER azért vált emberré, mert mindig győzni tudott, és ezután sem lehet másképp. Ezért győz a benne lakozó nemes és jó a hitvány és gonosz felett, ezért utasítja el a művész mindannak ábrázolását - stilárisan és tartalmilag is -, ami nem a humánum győzelméről szól. És ezért áll Szabolcs Assisi Szent Ferencé a kereszt előtt hódolón, s hirdeti, hogy bár hozzá hasonlóan mi is földhözragadtak vagyunk, a magunk módján nekünk is a krisztusi ideált, az élet ideálját kell megvalósítani. Szabolcs Péter az immár klasszikussá váló magyar avantgárd művésznemzedék (Altorjai, Jovánovics, Konkoly, Nádler, Méhes, Pauer, Szentjóby stb.) kortársa. Művészi indulása velük egy időre, a legendás IPARTERV-kiállítások és balatonbogiári kápolna-tárlatok éveire (1968-1970) tehető. Pályája tőlük mégis gyökeresen eltérően alakult. Ennek magyarázatát nem alapvető emberi, vagy habitus-béli különbözőségében kereshetjük, hisz ő maga is nyugtalan, mindig újat kereső, a kötöttségek és konvenciók ellen lázadozó lelkülettel bír. Művészi pályafutása más irányba történő kibontakozásának kettős oka lehet. Az egyik a „nagy generáció"-étól gyökeresen eltérő környezet, hisz Zalaegerszegen nem volt pezsgő, Budapesthez, Pécshez vagy Székesfehérvárhoz hasonlóan inspiratív művészeti közeg ebben az időben: egyik legfontosabb feladata éppen a keretek kialakításában való aktív részvétel volt. A másik okot Szabolcs más irányú érdekei